Ismerik a fideszes „Kicsinállak, hogy becsinálsz” receptjét? Ha nem, akkor bemutatom.
Orbán szűk stábjában kijelölik a „bűnözőket”. Ügyészségükkel vádat emeltetnek ellenük, utána a saját médiájukban bemutatják őket, milyen romlottak és mit követtek el. Ezt sulykolják éveken át. Igyekeznek befolyásolni a bírákat, hogy a „népítélet” szerint hozzák meg ítéletüket. Ha pedig felmentik a „nemzet ellenségeit”, akkor az emberek igazságérzetére hivatkoznak, amit ők adagoltak be nekik „igazságként” a jobboldali sajtó útján, és még megfenyegetik a bírói társadalmat is. Ha pedig felfüggesztettre ítélik őket, akkor azért kérnek a miniszterre és államtitkárra végrehajtandó szabadságvesztést jó ügyészeik, mert majd ez visszatartja a maffiaállam állami vezetőit bűncselekmény elkövetésétől.
Értik! A maffiózókat a bűncselekménytől! A halat a víztől! A kecskét a káposztától! Bruhahaha.
Mindeközben az ország épül meg szépül: Felcsúton kisvasút, másutt stadion, kisebb településeken játszóterek és műfüves futball-pályák. Aztán jön az OLAF (Európai Csalásellenes Hivatal), megállapítja a csalást, de nem számít, mert ügyészségünk 2010 óta csak olyan „bűnözőket” ismer, akiknek a jelzője szocialista. Így aztán szem becsuk, fül befog, év végi prémiumot felvesz, és kuss! A jó magyar nemzeti kormány pedig gondoskodik róluk, és a kilopott EU pénzt odaadja a településeknek állami adóforintjainkból, nehogy az ellopott EU pénzt a fideszes maffia magánzsebeiben kelljen már megkeresni.
Nehéz elmagyaráznom a joghoz kevésbé értőknek, hogy ebben a műbalhéban, szolgálati lakásom 10 évvel ezelőtti elidegenítése ügyében, Juhász Ferenc volt honvédelmi minisztert milyen vagyonkezelői szabály megsértésében találta vétkesnek a Fővárosi Törvényszék, amely az első fokú, bűncselekmény hiányában hozott első fokú ítéletet megfordította és nem jogerősen elítélt bennünket. De azért megpróbálom.
Az első és a másodfokú bíróság ítélete egy dologban megegyezett: Fapál László jogszerűen kaphatott katonaként szolgálati lakást, sőt jogszerűen kapta azt határozatlan időtartamra és jogszerűen vásárolta meg az állam által meghatározott vételárért.
Akkor mire a marasztalás, ráadásul bűncselekményben?
A másodfokú bíróság szerint a szolgálati lakás kiutalása, a lakásbérleti szerződés megkötése és az értékesítés is jogszerű, de „rendeltetésellenes” volt.
Lefordítva a jogi bikkfanyelvet, mit is mondott a másodfokú bíróság? A miniszter valamennyi reá vonatkozó előírást betartotta, vitathatatlanul mérlegelési jogkörében járt el, de mérlegelése során nem vette figyelembe az államháztartási törvény egy reá is vonatkozó alapelvét, a rendeltetésszerűséget.
Ez az érvelés azért rossz, úgy ahogy van, mert a lakások kiutalására és elidegenítésére polgári jogi normák írták elő a miniszter vagyonkezelői kötelezettségeit: a Lakástörvény (1993), a végrehajtására kiadott HM rendelet (1994), valamint a nem szabályozott kérdésekben pedig a Polgári Törvénykönyv rendelkezései.
Nem, nem az államháztartási törvény, amelyre a mélyen tisztelt másodfokú bíróság hivatkozik. Én tudom, és meg is értem, hogy manapság schmidtelni divatos, de egy bírónő legyen annyira igényes saját hivatására, hogy nem másol át az ügyészségi fellebbezésből kritikátlanul mindenféle hülyeséget, de legalábbis elolvassa a hivatkozott jogszabályt.
Egyébként maga az államháztartási törvény írta elő, hogy a Lakástörvény hatálya alá tartozó ingatlanok értékesítése nem a kincstári rend szerint, hanem a Lakástörvény végrehajtására kiadott jogszabályok szerint történik.
Tehát a Fővárosi Törvényszék pénzügyi jog talajára tévedt és alapelvi szintű jogszabálysértést vizionált vagyonkezelői szabálysértésként.
A másodfokú bíróság a minisztert a következő norma miatt ítélte el: „Az Államháztartási törvény 97. § (1) bekezdése rögzítette a tárgybeli időben, hogy a költségvetési szerv vezetője felelős a feladatai ellátásához a költségvetési szerv vagyonkezelésébe, használatába adott vagyon rendeltetésszerű igénybevételéért.”
Egyszerű nyelvtani értelmezéssel is belátható, hogy egy ingatlan értékesítésének nincs köze a költségvetési szerv feladatainak ellátásához, ha csak nem a hivatali épületet adja el a miniszter és az apparátusnak nem lesz munkahelye, ahol dolgozzon. A rendeltetésszerű igénybevétel pedig azt jelenti, hogy az ingatlanokat céljuknak megfelelően kell használni. Például nem lehet disznóólnak használni egy laktanyai művelődési házat. De egy szolgálati lakást szolgálati lakásnak használni miért rendeltetésellenes? Na, azt nem tudom. Megjegyzem, a norma nyelvtani értelme szerint a vagyon rendeltetésszerű igénybevétele alatt nem lehet a vagyon értékesítését beleérteni, maximum beleerőszakolni.
(fotó: metropol.hu)
Mert a lakás és nem lakás céljára szolgáló állami és önkormányzati ingatlanok értékesítése a Lakás törvény és a költségvetési törvények alapján a miniszterre kötelező volt! Mégpedig az állam által meghatározott vételáron. Vagyis, ha vagyoni hátrány keletkezett a szolgálati, tanácsi stb. lakások eladásával kapcsolatosan (márpedig keletkezett, mert a lakásokat a bérlők a piaci árhoz képest kedvezményesen vették meg), akkor azt az állam magának okozta, mint tulajdonos, és ez nem azonos a büntetőjogi értelemben vett vagyoni hátránnyal.
Az állami, önkormányzati tulajdonú lakások elidegenítése 1994 óta folyik, amellyel több százezer bérlő élt ország szerte. Így volt ez a HM szolgálati lakásai tekintetében is. A HM-nek évente legalább kétszer kellett értékesítési csomagokban a lakásokat és egyéb helyiségeket eladnia. Az éves költségvetési törvények is előírták, hogy a HM-nek ebből mennyi saját bevételt kell produkálnia. Vagyis a szolgálati lakások értékesítése nem nevezhető rendeltetésellenes vagyonfelhasználásnak. Sőt!
Ezzel szemben mit mondott a másodfokú bíróság, mint „mindentudó jogtudor”?
„Tévesen hivatkozott a kerületi bíróság arra, hogy jelen esetben a 6/1994. HM rendelet jogszabályi lehetőségeinek kihasználása nem a közigazgatási államtitkárnak és nem is a honvédelmi miniszternek róható fel, hanem a jogalkotónak, amely egyértelműen nem szabályozta, hogy a kettős jogállású személyek lakáshoz jutása során mely jogszabályt kell alkalmazni. A fentebb kifejtettek értelmében ugyanis nem önmagában a HM rendelet alkalmazása alapozta meg a vádlottak büntetőjogi felelősségét, hanem az annak alapján hozott döntések rendeltetésellenes vagyonfelhasználás tilalmába ütköző volta.
Az elsőfokú bíróság okfejtésének elfogadása egyébként azt a képtelen helyzetet eredményezné, hogy költségvetési szervek esetében a vagyonkezelői kötelezettség megszegése lényegében egy jogszabály eljárási szabályainak be nem tartására, vagy jogszabályi felhatalmazás nélkül hozott vagyonkezelői döntésekre szűkülne, s egyedi mérlegelési jogkörben hozott döntés esetében kizárná a döntéshozó felelősségének vizsgálatát.
Téves az elsőfokú bíróság érvelése azért is, mert a normaszöveg szükségszerűen általánosít, a jogalkotó azonban felismerve, hogy az általánosításból eredően előfordulhatnak olyan helyzetek, melyek az általánostól eltérő intézkedést igényelhetnek, teremtette meg az attól eltérő döntés meghozatalának lehetőségét, meghatározva az irányadó szempontokat, valamint ezen mérlegelési jogkörben hozott döntés meghozatalára jogosult személyt. Ennek során a jogalkotó értelemszerűen nem indulhat ki abból, hogy az arra felhatalmazott személyek az állami vagyon rendeltetésszerű kezelésére vonatkozó alapvető kötelezettségüket megszegve, döntéseiket kizárólag egyéni érdekek mentén hozzák meg.” (Segítség! Kérek egy tolmácsot!)
Nos, ha már kénytelen vagyok komolyan venni ezt az indoklást, mivel a bőrömre megy a játék, akkor azért annyi megjegyzést tennék, hogy a mérlegelési jogkörben hozott döntés, amikor a jogszabály feljogosítja a minisztert, hogy pozitívan vagy negatívan döntsön egy kérelem tárgyában, nem képezheti a bírósági döntés tárgyát, mert akkor meg a bíróság venné át a miniszter feladatait. A bíró pedig nem miniszter. A kérelem meg kérelem. Annak helyt lehet adni, vagy el lehet utasítani. A kérelmező meg kérelmet benyújtó és nem felbujtó vagy bűnsegéd.
Következtessünk az ellenkezőből! Ha a miniszter úgy dönt, hogy kérelmemnek nem ad helyt és nem jelöli ki a lakásingatlant értékesítésre, akkor én bírósághoz fordulhattam volna? Nem, mert a mérlegelési jogkörben hozott döntések ellen nincs bírósági út. Nem tudtam volna jogszabálysértést megjelölni.
Polt Péter legfőbb ügyész: „Szinte garantált, hogy ártatlanul senkit nem ítélhetnek el Magyarországon.”
„Szinte”? Nem lehetne inkább bizonyosan?
