Nem tudom, nem jártam-e volna jobban a sötét középkorban, amikor a bűnösség vélelme alapján istenítéletekkel döntöttek bűnösségről, ártatlanságról. Becsületességem vizsgálatának részeként egy forróvíz-próba vagy egy hidegvíz-próba dönthetett volna akár a lakás-ügyben is.

Ha a víz, mint tiszta elem befogadott volna, és zsákba varrt testem nem jön fel a víz felszínére, akkor ártatlanul fulladhattam volna meg.

Ha a biztos bűnösség jeleként a víz felszínén maradok, akkor meg nyilvános kivégzésen köpködhettek volna meg vádlóim.

                                                                                    (fotó: lovagok.hu)

Az újkor viszont új jogszemléletet is hozott a bűnösség tekintetében. Az a fránya felvilágosodás! Az ártatlanság vélelmét. Ez azt jelenti, hogy az egész eljárásban – jogerős döntésig – a büntetőeljárás alatt álló személyt ártatlannak kell tekinteni. A terheltet pedig nem lehet ártatlansága bizonyítására kötelezni. Az ártatlanság vélelmének tagadása nem más, mint a bűnösség vélelme.

„Itten állnak a bűnösök!” – gondolta a másodfok. - „De az ügyészség nem indítványozott másodfokra tárgyalást, nem kapart össze valami hamis tanút vagy első fokon nem járt okiratot, így nyilvános ülésen, bizonyítás nélkül kell megváltoztatni a felmentő ítéletet… Nem semmi! Kell találnunk valamit az elítélésükhöz! Muszáj!” (És ki is találtak valamit, de erről majd a következő bejegyzésben…)

Sokan kérdezgetik tőlem, hogyan lehetséges az, hogy az egyik bíróság szerint nem történt bűncselekmény, amikor megvásároltam szolgálati lakásomat, egy másik bíróság viszont elítélt, mert szerinte szörnyű tettet követtem el, amikor megvásároltam szolgálati lakásomat.

A választ magam sem tudom. Olybá tűnik, hogy a másodfokú bíróság tagjai nem a rózsaszín, esetleg az átlátszó szemüveget vették fel, amikor hozzáláttak az iratok átvizsgálásához, hanem a feketét, amelyen keresztül nézve minden olyan sötét, olyan bűnös.

Elvetették az ártatlanság vélelmére vonatkozó alapjogi és eljárási előírásokat, és a bűnösség vélelméből indultak ki. Vagyis eldöntötték, hogy a bűncselekmény megtörtént, annak objektív tartalmi elemei megvalósultak, és bűnösség is terheli a vádlottakat. Már csak az első fokú felmentő ítéletet kellett egy elítélő döntéshez hozzá fazonírozni. Lenyesni, hozzátenni és egy kis hókusz-pókusszal – ideig-óráig – elhitetni a közvéleménnyel, hogy az elítéltek valóban bűnösök.

Ugyanakkor én még nem találkoztam olyan ügyésszel, aki az ártatlanság vélelmét tiszteletben tartotta volna, de ez náluk valószínűleg szakmai ártalom is. Az egész ügyészi szervezet a bűnösség rejtett vélelmén alapul. Aki a hatóság látókörébe került valamilyen módon, az bűnös!

Mondok egy példát. Egy ügyész elmesélt egy jogesetet a közelmúltban és elmondta, hogy semmilyen bizonyítéka nincs az adott ügyben, de ő meg van győződve arról, hogy a bűncselekményt az illető elkövette, ezért vádat is fog emelni. Nem tudtam lebeszélni róla.

Az igazi probléma szerintem akkor jelentkezik, amikor a bűnösség rejtett vélelme a bíróságot is megfertőzi és elfeledkeznek arról, hogy az emberek jogvédelme az elsődleges feladatuk. A bíróknak az előttük álló vádlottat emberként és ártatlanként kell kezelniük, és erről a tárgyalás alatti verbális és nonverbális kommunikációjuk során sem feledkezhetnek meg.

A bűnösség rejtett vélelme a bíróknál is tetten érhető, de (még) nem általános gyakorlat. A bűnösség vélelmének számtalan motivációja lehet. Az emberi lustaság a leggyakoribb bűn, amikor a bíró kritikátlanul azonosul a vádhatóság jogi álláspontjával. Ők jobban tudják, ők nyomoztak. Az ítélet a váddal szó szerint megegyező lesz. Az is elképzelhető, hogy bíró ténybeli ismereteit a sajtóból szerzi be, hiszen pártunk és kormányunk olyan jól ért a karaktergyilkosságokhoz. Elismétlik százszor a médiumokban, hogy ezek a vád alatt lévő személyek bűnözők, a magyar jó nemzeti bíró pedig tegye a dolgát!

A bűnösség vélelme a bíróknál tetten érhető akkor is, amikor a bíróság a kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a terhelt terhére értékeli. Lazán átlép a vádhoz kötöttségén, és ehhez még dogmatikai magyarázatot is fűz. „Saját érdekében” kötelezi a vádlottat ártatlansága bizonyítására. Perbeli tények hiányában „következtetés” levonásával igyekszik a hiányzó tényeket pótolni. A vádlott bűnösségéről tények hiányában „jogi következtetést” igyekszik levonni.

Tiszteletlen a felsőbb bíróságokkal. A felsőbb bíróság (pl. Kúria) iránymutatását nem akarja érteni, sőt félre magyarázza. Megismételt eljárás elrendelésekor az ügyészség számára a vád képviseletére iránymutatást ad. Tetszőlegesen változtatja meg a terhelti pozíciókat (ma bűnsegéd, holnap felbujtó, holnap után társtettes). Eltűri és természetesnek tartja, hogy az ügyészség angolna módjára változtassa jogi álláspontját egy büntetőperben, és nem érzi ebben a védelemhez való jog sérelmét sem. Végül a koncepciós perekben pedig a politikus feljelentő által használt szókészlet szerint írja meg a hatalomnak tetsző, marasztaló ítéletet.

Ez a XXI. század. Ez ma Magyarország. Ez ma a Fővárosi Törvényszék.

Nem lehetne inkább a vízpróba?