„Jobb állva meghalni, mint térden csúszva élni.” (Emilio Zapata)
Nem, nem, nem!
Soha nem gondoltam volna, hogy én magam leszek a nemzet közellensége, mégis megtörtént. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy elítélt bűnözője leszek szülőhazámnak. Mégis megtörtént.
Ma felfüggesztett börtönbüntetést kaptam egy olyan tettért, amit el sem követtem, ha igen, akkor rajtam kívül ebben az elveszett országban még több százezren. Mindenki, aki megvette tanácsi, önkormányzati, szolgálati vagy akármilyen lakását az államtól vagy önkormányzattól kedvezményes áron, most rettegjen, és egyébként is szégyellje magát, de nagyon!
Ma a Fővárosi Törvényszék 23. Bf. tanácsa végérvényesen kinyírta a jogállamiságot Magyarországon! Mindent jogszabályt meghágott, amit lehetett, hogy a már korábban megszületett, bűncselekmény hiányos felmentő rendelkezést elítélővé változtassa!
De nézzük, hogyan csinálták?
Először is a nemes másodfokú tanács az első fokú ítéletből kimazsolázta, és bekezdésenként hatályon kívül helyezte a felmentés alapjául szolgáló mondatokat. Utána hatályon kívül helyezte a vád és a védelem által indítványozott tanúk vallomásait, mondván, arra nincs szükség (sic!). A Honvédelmi Minisztérium apparátusa tévesen alkalmazta a jogszabályokat a szolgálati lakás kiutalása során, továbbá a HM joggyakorlata is téves volt minden tekintetben. És mindezért a miniszter a felelős! Punktum. Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter ezért két év felfüggesztett szabadságvesztést kapott.
Az így kiegészített ítéletet a bíróság a maga számára aggálytalannak tartotta és már meg is hozta a döntését. Lakoljatok!
Jobbra az első zárkát kérem, azt már ismerem.
A bíróság megváltoztatta a vádirat alapját képező koncepciót is. Engem ugyanis felbujtással vádolt meg az ügyészség, mert szolgálati lakásom megvásárlására kérelmet nyújtottam be a miniszterhez, mint törvényes munkáltatómhoz. A II. fokú bíróság szerint viszont nem felbujtó, hanem bűnsegéd voltam.
Lefordítom. Az ügyészség szerint én bírtam rá a minisztert bűncselekmény elkövetésére, amikor kérelmet nyújtottam be szolgálati lakásom jogszabályok szerinti megvásárlására. A bíróság szerint viszont pont fordítva történt: a miniszter akart bűncselekményt elkövetni és én ehhez segítséget nyújtottam, amikor kérelmet nyújtottam be neki. Agyrém!
Végül is a tények csak zavaró körülményként jelentkeztek! Ezért azokat ki is iktatta. A jogbíróság a tények hiányában döntött, sőt jogszabály hiányában. Nem nevezte meg azt a jogszabályt, amely alapján ítéletet hozott. Hogy mégis akkor mire alapozta a döntését? A nagy semmire! Elítélt úgy két embert, hogy nem volt terhelő bizonyíték, nem volt terhelő tanú vagy okirat az egész eljárás során. De még egy nyamvadt jogszabály sem!
„Ha a lakásbérlet jogosulatlan igénybevétele a vádlott részéről az ügyész szerint bűncselekménynek minősül, emiatt is vádat kellett volna emelnie”.(Kúria határozata)
Egy joghallgatónak is tudnia kell, de egy büntető bíróságtól pláne elvárható, hogy ismerje a büntetőeljárás alapelveit. Ugyanis a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz.
Ezzel sikerült a 23. Bf. tanácsnak szándékosan megsértenie a vádhoz kötöttség elvét!
A másodfokú bíróság olyan cselekmény miatt ítélt el, amit a vádirat nem tartalmaz. Sőt, maga az ügyészség is azt állította, hogy katonaként kaphattam szolgálati lakást és az nem volt jogszabályba ütköző.
Az ítélet kihirdetését követően élni akartam állampolgári jogommal és nyilatkozni kívántam, de Vukovich Orsolya, a tanács elnöke ezt a jogomat is megtagadta.
A határozat ellen fellebbezést jelentettem be, tehát az nem jogerős.
Innen is üzenem a diktátornak és egyre bővülő létszámú szekértolóinak, hogy nem adom fel! Akkor sem, ha ebben a jogállami értékek nélküli országban kell megküzdenem a politikai hatalom korbácsaként használt ügyészséggel, és a politikai elszámoltatást támogató bíróságokkal is.
Nem győzhet az igazságtalanság az igazsággal szemben!
