Kötélből vannak az idegeim, hiszen ebben az elmúlt hatévnyi ügyészségi üldözés miatt megedződtem, de magam is meglepődtem, amikor a harmadfokon eljáró táblabíróság a lakás-ügyben meghozandó határozat kihirdetését 2016. június 20. napján 14.00-ra elhalasztotta.

A Fővárosi Ítélőtábla a mai napon megtartott nyilvános ülésén ismertette a lakás-ügy iratait, elhangzott a vádbeszéd, a védőbeszédek, a vádlottak is felszólaltak.

                                                                                                     (fotó: 168óra)

A vádhatóság továbbra is végrehajtandó szabadságvesztést kért a vádlottakra, meg közügyektől eltiltást, mert szerinte ez majd visszatartja az Orbán-kormány tagjait, hogy az állami vagyon terhére bűncselekményeket kövessenek el.

Csiha Gábor alezredes, katonai ügyész az írásban előterjesztett, közel 70 oldalas vádlotti és védői fellebbezésekre nem készített írásbeli észrevételt. A védőbeszédek után kijelentette, hogy nem kíván azokra reagálni, mert „azokat az ügyészség ismeri”. A nyilvános ülés berekesztését megelőzően a katonai ügyésztől azt is megtudtuk, hogy ő nem vett részt a fellebbezés előkészítésében, csak hivatalból van ott, és képviseli a vádat.

Feleségem, aki nem volt a büntetőeljárás szereplője – akit a másodfokú bíróság az ítélet szóbeli kihirdetésekor meg sem említett, azonban az írásbeli ítélet indokolásában vagyonelkobzásban részesített - tudomásul vette, hogy fellebbezését a bíróság elutasítja, de a tanács elnöke elmondta, hogy a vagyonelkobzásra vonatkozó másodbírói rendelkezést a táblabíróság hivatalból úgy is felülvizsgálja.  

Alábbiakban a táblabíróság előtti felszólalásomat olvashatják:

 „Tisztelt Táblabíróság!

Immár a sokadik bíróságon mondom el, kérdezem, és nem kapok rá érdemi választ, hogy egy írásbeli kérelemmel hogyan lehet valakit bűncselekmény elkövetésére rábírni vagy éppen fordítva, hogyan lehet ahhoz segítséget nyújtani. A kérelmezés joga alkotmányos alapjog volt és most is az. A kérelem önmagában alkalmatlan akár az elkövető szándékának kialakítására, akár arra, hogy eszköze legyen egy bűncselekmény elkövetésének.

Nem vagyok felbujtó, és nem vagyok bűnsegéd. A miniszterrel személyesen soha nem tárgyaltam mentesítésemről, vagy a lakás elidegenítéséről. Így aztán abszurd az ügyészségi, tényekkel alá nem támasztott állítás, hogy én alakítottam ki a miniszterben a bűncselekmény elkövetésének szándékát. Még alaptalanabb, hogy a miniszter kialakult szándékát támogattam meg egy kérelemmel. Főként azért abszurd a bűnsegédi magatartás, mert a miniszter – ha valóban szilárd akarat elhatározással cselekedett volna - az én kérelmem nélkül, hivatalból is kijelölhette volna a perbeli lakást értékesítésre, és az is ugyan olyan jogszerű lett volna, mint a kérelemnek helyt adó döntés.

Ha jobban megnézzük a vádat, akkor nyelvtani értelmében az derül ki, hogy az ügyészség skizofrén állítása szerint én voltaképpen nem is szolgálati lakást kaptam, hanem vezetői lakást. És vezetői lakás elidegenítését kezdeményeztem a miniszternél. A vád szerint tehát kérelmemmel nem felbujtottam a minisztert, hanem ellenkezőleg félrevezettem! Meg persze a HM szakmai apparátusát is, akik döntésre előkészítették az iratokat.

Tisztelt bíróság! Az én elmeállapotommal semmi baj nincs! Miniszteri mentesítésemet követően – hivatásos szolgálati jogviszonyom alapján - HM rendelkezésű szolgálati lakást kaptam, majd annak megvásárlását kezdeményeztem egy olyan jogi helyzetben, amikor a Honvédség a lakással szolgálati nyugállományba vonulásom miatt már nem rendelkezhetett.

Rá kell mutatnom néhány fontos dologra, ami az elmúlt hat évben végig kísérte az ügyet:

1. A nyomozás során az ügyészség és a II. fokú eljárásban eljáró szervek, nem tartották tiszteletben az alkotmányban és a büntetőeljárási törvényben a terheltet megillető kedvező eljárási szabályokat. Az ügyészség egy politikus feljelentő koncepciója mentén nyomozott, a gyanúsítottak ártatlanságához szükséges tények tisztázását az ügyészség nem tartotta szükségesnek. A kormánypárti médiumok és állami vezetők ránk sütötték a bűnösség billogát.

A nyomozást lefolytató ügyészt hivatali visszaélés bűntettének gyanúja miatt az ügyészségen feljelentettem. A feljelentésemet az ügyészség elutasította arra hivatkozással, hogy hiányzik a célzat, mert az ügyésznő nem akart nekünk jogellenes hátrányt okozni. Az ügyészség tehát úgy látott bele a nyomozást folytató ügyész fejébe, hogy még ki sem hallgatta. Holott ez az ügyész a vád koncepciójának megfelelően a tanúkihallgatások során a „lakás” szót csak jelzős szerkezettel, mint „vezetői lakást” tudta leírni – derült ki az első fokú bírósági eljárás tanúkihallgatásai során.

2. A vád az eljárás során, még a másodfokú eljárásban is, folyamatosan módosult. Az ügyészség hol ilyen, hol olyan jogszabálysértést állított, és ha mi bizonyítottuk, hogy nem történt jogszabálysértés, akkor megint mást állított, ami ellen megint védekeznünk kellett. Majd mindig visszakanyarodott oda, hogy nem azt kellett volna alkalmaznunk, ami jogszerű volt, hanem annál jogszerűbbet, vagy még jogszerűbbet. A vád tárgya a „mi lett volna ha…” kategóriában mozgott.

3. Az egész eljárást áthatotta a bűnösség vélelme. A vádhatóság nem bizonyította elképzelését, egyetlen személyi vagy tárgyi bizonyítéka nem volt a bűncselekmény elkövetésére. Ezzel szemben nekünk kellett folyamatosan ártatlanságunkat bizonygatnunk.

4. Sértette a védekezéshez való jogunkat is a folyamatosan változó (hullámzó) vád, valamint a keretdiszpozíciót kitöltő lakásjogszabályokat egyáltalán nem ismerő katonai ügyészek felkészületlensége. Az is előfordult az első fokú eljárás során, hogy a katonai ügyész tárgyalási jegyzőkönyvbe mondta, hogy ott, a tárgyaláson tanulja a katonai lakásjogszabályokat! A másodfokú bíróság sajátságos értelmezése szerint nem jelent gondot, ha az ügyészség a vádat állandóan változtatja, ami ellent mond a bírósági gyakorlatnak, amely az ügyészségtől pontosan körül írt cselekményt követel meg! Így az sem jelentett gondot a másodfokú bíróságnak, hogy a vádon túlterjeszkedve ítéljen el olyan cselekmények miatt, ami objektíve nem is tartozhatott a civil bíróság hatáskörébe.

5. Az egész vádirat, annak kiegészítése, illetve az első fokú ítélet ellen bejelentett ügyészi fellebbezés is feltételes módban készült, még pedig úgy, hogy a konkrét tények bizonyítékait az ügyész nem jelölte meg.

6. A bizonyítási teher nem a vádlottakat, és nem is a bíróságot terheli, hanem az ügyészt. A kétség kívül nem bizonyított tényeket a terhelt terhére nem lehet értékelni. Az ügyészség vádja bizonyítatlan ténybeli feltételezéseket, spekulációkat tartalmazott. Az ügyészség elismerte, hogy a vádlottak betartották a jogszabályi rendelkezéseket, de azt állította, hogy azokat „kijátszották”.

Hogy miként lehetett a jogszabályok betartása mellett azokat „kijátszani”, nem kaptunk soha érdemi választ. A „kijátszás” bizonyítéka pedig az egész eljárás során fel sem merült!

7. Ezzel összefüggésben azt is el kell mondani, hogy a hűtlen kezelés törvényi tényállásában nem találtam olyan rendelkezést, amely szerint akár alapesetben, akár minősített esetben a „jogszabályok kijátszásával” el lehetne követni a vagyonkezelői kötelezettségszegést.

8. A legsúlyosabbnak, a legtörvénytelenebbnek még is azt tartom, ami a feleségemmel történt. Amikor a II. fokú bíróság szóban kihirdette a marasztaló határozatát, a feleségem, Fapál Orsolya neve el sem hangzott. Majd egyszer csak csengetett a postás és neki is egy bírósági határozatot kézbesítettek, amelynek indokolásából megtudta, hogy a bíróság megfosztotta vagyonától.

9. Végül beszélnem kell, mert megkerülhetetlen a jogállamiságból eredő jogbiztonságról is. Az ügyészség vádja és a másodbírósági döntés súlyosan sérti a jogbiztonságot is.

Általában és konkrétan is.

Ha az állam szervei jogalkalmazóként betartják a jogalkotó által rájuk meghatározott normákat, illetve a jogalkalmazók a jogalkotótól kapott mérlegelési jogkörükben döntenek, akkor azzal kell számolniuk, hogy bűncselekményt követhetnek el, ha az aktuális ügyészség éppen úgy gondolja?

Ez a gondolkodásmód megbénítja a közigazgatást, az állami gazdálkodó szervek tevékenységét, de magát az igazságszolgáltatás működését is, hiszen bármikor állíthatja egy ügyész akár egy bíróra is, hogy a mérlegelési jogával kijátszotta a jogszabályi rendelkezéseket, és bűncselekményt követett el.

Tisztelt Bíróság!

Kérem, hogy a másodfokú bíróság által önkényesen mellőzött első fokú ítéleti tényállási elemeket az ítéletbe visszaemelni szíveskedjék és az első fokú bíróság által megállapított megalapozott tényállás alapján, bűncselekmény hiányában szíveskedjék felmenteni a vád alól.”