Lassan két év telt el, hogy a Budapesti Katonai Ügyészség vádat emelt ellenem a viszkisdoboz-ügyben. A Kaposvári Törvényszék 2013 februárjában – első fokon – ítéletet hirdethet. Ha ironikus akarnék lenni, akkor eszembe juthatna a híres Eötvös Gábor bohócjelenete, amelyben az óriás zsebekből újabb és újabb hangszerek kerülnek elő „van mááásik!” felkiáltással. Alig hogy a kaposvári tárgyalásoknak vége lesz, már készülhetek a lakásügyre, mert a Pesti Központi Kerületi Bíróság megküldte az idézést. A bíróság három egész napos tárgyalást tűzött ki 2013 áprilisára és májusára.
Emlékeztetem az olvasókat, hogy az úgynevezett lakásügy vádlottja Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter, és én, akit felbujtó státusszal illettek. Az ügy tárgya pedig hivatásos jogviszonyomra tekintettel kiutalt szolgálati lakásom, nyugállományba helyezésem után történt megvásárlása. A Központi Nyomozó Főügyészség szerint hűtlen kezelés történt. A vádiraton kívül azonban egyetlen egy okirati vagy személyi bizonyíték sem támasztja alá a vádat. A vádirat pedig, mint már a jogban járatlan olvasó is tudja, nem bizonyíték. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a papír azonban mindent elbír.
Az ügy Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos feljelentése alapján indult, és koncepciós eljárássá terebélyesedett azzal a különbséggel, hogy az ügyészség saját kreatív fantáziáját használta, mert a „hozott” anyagban nem talált jogszabálysértést. Nyomozgasson az ügyész, az a dolga. A vádemelés azonban más tészta. Az ügyésznek a vádiratban meg kell jelölnie a tényeket és azok bizonyítékait. Ez a vádhatóság olyan ügyben emel vádat, amelyben egyetlen egy bizonyíték sincs, ami az ügyészség koncepcióját alátámasztaná. Ilyenkor eszembe jut annak a fideszes képviselőnek az esete, aki az egyik nagyáruházban egy befejezett lopási cselekményt követett el, és az ügyészség azzal szüntette meg az eljárást, hogy nem állt szándékában lopni. Vagy Bayer Zsolt példája is kiválóan érzékelteti a Nemzeti Együttműködés Rendszere Ügyészségének munkáját. Ha a politikai utasítást megkapják, egy nap alatt – nyomozás nélkül is – megállapítják, hogy nem történt bűncselekmény.
Arról már korábban is ejtettem szót, hogy Berki Tímea főügyészségi ügyész – példátlan módon és törvényellenesen –, a lakásügyben tanúként hallgatott ki a viszkisdobozos-ügyben már bíróság előtt álló, az ügyészség által már megvádolt személyeket. A politikai szerepet felvállaló Berki Tímea főügyészségi ügyész – ahogy a vádemeléskor megküldött nyomozati dokumentumokból kiderül - a tanúkihallgatásokon persze nem a lakásügyről kérdezgette őket! Hiszen ezek a tanúk (köztük mondjuk a tatai gépesített lövészdandár parancsnoka) közelében sem voltak a minisztériumi döntés előkészítésnek. A főügyész úrhölgy arról faggatta a viszkisdobozos-ügy most tanúvá előlépett vádlottjait, hogy Juhász Ferenc vagy Fapál László kapott-e kenőpénzt a Honvédelmi Minisztériumban. Egy olyan ügyben, amiben az ügyészség már lezárta a nyomozást, de ami ennél is súlyosabb, amiben a bíróság előtt már folyt a bizonyítási eljárás. Berki úrhölgy nem csak saját katonai ügyész kollégájának a munkáját vette semmibe, és tartotta kiegészítésre méltónak, de a bíróság illetékességét is megkérdőjelezte, amikor a viszkisdobozos-per gyanúsítottjait a lakásügyben is meghallgatta tanúként, de nem a nyomozás tárgyával kapcsolatban tett fel nekik kérdéseket.
Az ügyészség arra sem hivatkozhat, hogy nem tudtak egymás munkájáról, mert a Katonai Ügyészség dicstelen kimúlása (NER-ül, szervezeti racionalizálása, azaz beolvasztása a Központi Nyomozó Főügyészségbe) után ekkor már mindkét ügyet ugyanaz a szervezet vitte. A viszkisdobozos-ügyben a nyomozó ügyész már a vádat képviselte a kaposvári perben, míg az irodájával szomszédos kihallgató helyiségek valamelyikében Berki Tímea főügyészségi ügyész – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – a gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyveket ismertette a „tanúknak”.
Érdemes feleleveníteni, hogy a lakásügynek az adja – sok egyéb mellett – a pikantériáját, hogy Budai Gyula, volt leszámolási kormánybiztos a feljelentő. Budai esete, akinek szédületes kormányzati karrierje, ami a feljelentéstől az agrárgazdaságig sok mindent felölel, az én szempontomból különösen érdekes. Mielőtt az államvezetés legfelsőbb szintjeire ért volna, életének egy rövid szakaszában volt katonai ügyész, s mint ilyen kapott Budapesten a belvárosban szolgálati lakást. Ezt már réges-régen megvásárolta a Honvédelmi Minisztériumtól, ugyanazon 1994-es jogszabályi rendelkezések alapján, ami szerint mi is megvettük feleségemmel a szolgálati lakást. Velünk ellentétben azonban már régen eladta. Ezt a jogszabályt pedig Hende Csaba jelenlegi fideszes honvédelmi miniszter is ismerte, hiszen éppen a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott kabinet titkárként, amikor az MDF-es minisztériumi vezetés azt megalkotta. Ebből a példából egyébként ki is olvasható a Nemzeti Együttműködés Rendszerének alapszabálya: ha mi csináljuk, törvény, ha ti, akkor börtön!
Nyilvánvaló, hogy a kommunikációs cél az, hogy erkölcstelennek lehessen nyilvánítani egy olyan lakásvásárlást, amiről az 1990-es évek eleje óta törvény rendelkezik, és amelynek haszonélvezői az a sok millió – főként városokban élő – ember, aki a rendszerváltás után állami vagy tanácsi bérlakásban lakott. A jobboldal arra épít, hogy az emberek hosszú távú memóriája megkopott, és már régen elfelejtették, hogy maguk is megvásárolták mélyen a piaci ár alatt szüleik, nagyszüleik vagy éppen saját jogon bérelt állami vagy volt tanácsi lakásukat.
Nem csak Budai Gyula, az eszközember, hanem a politikai megrendelő, Orbán Viktor elé is tükröt kell tartani néha. Persze felmerül a kérdés, hogy jövök én ahhoz, hogy Szeretett Vezérünket akár tollamra vegyem, de néha demagógnak is lenni kell. Nézzük szűken, csak a tényeket. Mint az a 2005. évben felállt parlamenti vizsgáló bizottság jelentéseiből kitűnik, Orbán Viktor nagyobb cserelakást igényelt és kapott meg 1991-ben az önkormányzattól, mint amekkora járt volna családjának (Budapest, Haris köz, 4 szoba, 135 négyzetméter). A fideszes politikus a bérleményt az önkormányzat költségén újította fel. Az ingatlant 1994-ben 563 ezer forintért megvásárolta. 2002 májusában a lakást Orbán 63 millió forintért eladta egy osztrák állampolgárnak.
Könnyű az analógia. Mi nem félmillióért, hanem a jogszabály szerint előírt vételárért, több mint 22 millió forintért vettük meg a 65 millióra értékelt lakást. A lakás ma is a tulajdonunkba van, nem nyerészkedtünk vele, mint Budai vagy Orbán.
Jogalapjuk tehát nincs, abban bizonyos vagyok, de kikérem magamnak, hogy a kliens média útján Orbán vagy akár Budai, ezek a „mélyen erkölcsös” emberek akarjanak engem etikai kérdésekről kioktatni.