Elérkezett ez a nap is, az „újesztendő” első napja a Fapál családban. Ilyenkor pezsgővel kívánunk magunknak sikeresebb és boldogabb új évet. Már nem lázadunk, már nem tervezgetünk. Csak túlélést kívánunk magunknak a következő évre.
Nyolc évvel ezelőtt, 2010. december 3-án jelentek meg hajnalban a katonai ügyészek a lakásunkon, hogy elvigyenek egy kihallgatásra. Szokatlan volt a módszer, szokatlan volt az időpont, hacsak nem lapoztunk vissza a naptárban az 50-es évekhez. Az eljárási szabályok betartásáról nem beszélek, mert azokat azokban az időkben az ügyészeknek nem kellett betartaniuk.
Amíg öltözködtem az egyik ügyész rohangált a házunk előtt, talán azt gondolta, hogy a másik bejáraton elszököm. Saját sorsa elől senki sem szökhet meg, ügyész urak! Meg aztán nem is volt miért.
Az ügyészek nem tartóztattak le, nem vettek őrizetbe, nem bilincseltek meg. Arra szólítottak fel, hogy csak egy személyit vigyek magammal, másra nem lesz szükség (persze néhány óra múlva kiderült, hogy jobb lett volna, ha legalább az órámat magammal viszem). Az ügyészek kocsiba ültettek és kedélyesen beszélgettek. Persze nagy igyekezetükben elfelejtettek szólni a jegyzőkönyv vezetőnek, hogy ő is hajnalozzon, ezért hiába értünk be korán az ügyészségre, nem lehetett megkezdeni a kihallgatást. Az ugyan aggasztónak tűnt, hogy az ügyész utasította az őrszemélyzetet, hogy az épületet nem hagyhatom el, de még mindig bíztam abban, hogy haza mehetek. Talán valami félreértés... Nem tudtam, miért vagyok ott. Nem mondták.
Aztán elérkezett munkaidő kezdete. Az új időszámítás első napját a Gyorskocsiban kezdtem egy rövid kihallgatás után, amitől nem lettem sokkal okosabb.
Jó pár hét eltelt, mire megtudtam, hogy mit is akarnak tőlem. Egy vallomást Juhász Ferenc honvédelmi miniszterre. Mondjuk időt és energiát spórolhattunk volna, ha azonnal közlik. Azóta se kapták meg. A semmiről továbbra sem tudok vallomást tenni. Soha, sehol, senkitől nem vettem át és nem vittem senkinek korrupciós pénzt.
Ma már tudom, hogy semmi esélyem sem volt, azt így rendezték meg a koreográfusok: nekem börtönbe kellett vonulnom, hogy újság szalagcím legyek és nevem naponta kimondható legyen a Hírtv-ben.
Azóta terhelt vagyok. Nem elkövető. A rendszer terheltje!
Az elkövető ugyanis anyagi jogi, míg a terhelt eljárásjogi kategória.
A törvény szerint a terhelt az, akit bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja terhel, s emiatt büntetőeljárást folytatnak ellene. A terhelt nem azonos az elkövetővel. Az elkövető az, aki a bűncselekménynek a Btk. általános és különös részében meghatározott törvényi tényállását megvalósítja. Az elkövetői minőség szükségszerűen létező objektív kapcsolat a bűncselekmény és valamely személy között. A terhelti pozícióhoz nem szükséges elkövetőnek lenni. Elég, ha az ügyész szubjektíve az gondolja, hogy a terhelt egyben elkövető is.
Az „alapos gyanú” pedig egy gyanúsítotti vallomás, egy személyi bizonyíték, amelynek alátámasztására semmiféle objektív bizonyíték nincs és nem is volt. Szerencsétlenségemre nem az USA egyik tagállamában élek, mert ott egy gyanúsítotti vallomás arra sem lenne elegendő, hogy kihallgassanak. A magyar jogállamban viszont ez az elkövetői vallomás elég volt ahhoz, hogy 8 évig terhelt legyek. Akkor is, ha az igazságügyi elmeszakértők szerint a vallomástevő korlátozott beszámítási képességekkel rendelkezett. Akkor is, ha a vallomástevő a vallomás megtételekor tudatmódosító szerek hatása alatt állt. Akkor is, ha már maguk az ügyészek is belátták, hogy nem vettem át a vallomástevőtől korrupciós pénzt és nem vittem viszkis dobozba rejtve egy részét a honvédelmi miniszternek.
Kezdődik a kilencedik év és továbbra is egy eljárásjogi kategória vagyok.
Egyre lejjebb csúszok…
A kilencedik évemet egy terhelti pozícióváltással kezdtem meg. Tettesből pszichikai bűnsegéd lettem az ügyészi végminősítés szerint.
Persze alkothatnak újabb és újabb variációkat, de nem szabad elfelejteniük, hogy hozott anyagból dolgoznak.
A semmiből azonban nem lesz semmi.
BUÉK, Ügyész Urak!
Ezt azokra a katonai ügyészekre, akik ez elmúlt 8 évemet meghatározták.
