A bíróság előtt - a botcsinálta vádalku mellett - többen is keressük azokat a lélektani okokat, hogy az előzetes letartóztatásban lévő O. János miért szolgálta ki az ügyészi koncepciót. Hogyan lehetséges, hogy O. János tábornok a rabságban eltöltött néhány hónap után engedelmes eszköze lett a vádhatóságnak, és a kincstári szürke mappával felszerelt katonai ügyészek az eljárás alakítójává válhattak. Azokra a katonai ügyészekre gondolok, akik a magára egyébként terhelő vallomást tévő O. Jánost folyamatosan kihallgatták, és az enyhe büntetés reményével kecsegtették.
O. János egy idő után azt mondta az ügyészeknek, amit hallani akartak. Ha kellett, mert ellentmondások merültek fel, ő volt az, aki hajlandó volt többször is módosítani vallomását, hogy a vádhatóság „szinkronja” az ügyben meglegyen. Az egész vádat is rá építették, azt ígérték neki, cserében csak tanúként vesz részt az eljárásban. A bíróság azonban nem hagyta jóvá a vádalkut, mert nem felelt meg a jogszabályoknak. Megásatták vele a vermet, majd belelökték.
M. István V. rendű vádlott, O. János tábornok magatartására a választ a Stockholm-szindrómában találta meg:
2012. március 20-ai tárgyalási jegyzőkönyv, részlet:
„Próbálok magyarázatot találni O. János dandártábornok viselkedésére és rám tett terhelő vallomása okára. …… A vádiratot és az egyéb iratokat olvasva O. János egyértelműen olyan helyzetbe került, ahol menteni kellett és mentette is a bőrét, szorult helyzetében bárkire hajlandó volt terhelő vallomás tenni csak azért, hogy az ügyészi elvárásoknak meg tudjon felelni. Erről egy kifejezés jut az eszembe, hogy „azonosulni az agresszorral”, ezt nevezik Stockholm-szindrómának. Nem a személyes ellentétünknek köszönhető a rám tett terhelő vallomása, sokkal inkább az ügyészségnek, aki az „agresszornak” mindenáron való megfelelést hozta ki belőle.”
A Stockholm-szindróma egy svéd túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a rettegésben tartott kiszolgáltatott ember egy kis figyelmet, látszólagos megértést kap fogvatartójától, akkor elkezd reménykedni abban, hogy van esélye a menekülésre. A túlélés érdekében megpróbál mindenben megfelelni a fogvatartó elvárásainak, de ezt csak úgy tudja megtenni, ha belehelyezkedik a támadó szerepébe, az ő nézőpontjából vizsgálja a helyzetet.
