Nem felejtem el azt a napot, amikor Borka István a Honvédszakszervezet egykori főtitkára megkeresett az egyetemen és felkér, hogy segítsem a szakszervezet munkáját. Borka Pista azóta sajnos elhunyt, Isten adjon neki örök nyugodalmat, jó ember volt. Hamar megállapodtam a szakszervezet vezetőivel és 1997-től már ügyvédként vezettem a Honvédszakszervezet jogsegélyszolgálatát.
Nem voltak könnyű évek. A szakszervezet képviseleti jogaiért, a hadseregben szolgálatot teljesítő emberekért kellett nap, mint nap megküzdenünk a minisztériummal és a honvédségi alakulatok parancsnokaival. A katonák az átlag munkavállalókhoz képest jóval kiszolgáltaottabbak a munka világában: a törvény szerint a fegyveres testületeknél és a rendészeti szerveknél nincs helye sem a sztrájknak, sem a politikai jellegű állásfoglalásoknak, a hierarchia pedig sokszor megnehezíti a konfliktusok tárgyalásos megoldását. Ebben a helyzetben szinte egyetlen eszközként maradt az igazságszolgáltatás útján történő érdekérvényesítés, és ebben a szakszervezet ügyvédjére óriási felelősség hárul. Teljes erőbedobással vetettem bele magam az új feladatba.
Mindegy, milyen színű kormány volt éppen hatalmon, csak a katonák jogai, törvényes járandóságai számítottak, amelyet elég gyakran bírósági úton kellett kikényszeríteni. Évente legalább száz peres eljárást kellett indítanunk a munkáltatók ellen. Máig büszke vagyok rá, hogy pernyertességünk a 99 %-ot meghaladta. A jogellenes munkáltatói döntések ellen számtalan szakszervezeti kifogást készítettünk, emellett minden jogszabálytervezetet véleményeztünk. 
Tevékenységemet a szakszervezet vezetősége és tagsága is elismerte. A szakszervezet által alapított legmagasabb kitüntetést is megkaptam. Rengeteget dolgoztunk és ennek eredményeként a szakszervezet tagsága egyre nőtt. 2002-re már egyre több szakszervezeti vezetővel kellett együttműködni, nehézkesebbé vált a döntéshozatal. Közben ajánlatot kaptam, hogy menjek el egy HM gazdálkodó szervezethez ügyvédi szerződéssel. Beszéltem Farkas László elnökkel és elmondtam neki, hogy milyen ajánlatot kaptam. Azt mondtam, maradok, ha ezeket a kondíciókat a szakszervezet biztosítja számomra. Nemet mondott. Eljöttem. 
2004-ben is dúlt a háború a szakszervezet és a HM között. Államtitkári kinevezésemet követően igyekeztem megteremteni a munkabékét. A miniszter felhatalmazásával leültem a szakszervezeti vezetőjével és megbeszéltük a problémás ügyek kezelésének módját. Az anomáliákat ott kezeltük, ahol keletkeztek. A HM és MH alárendelt szervezetek vezetőit a konfliktus helyett az együttműködésre késztettem. Ha kellett személyesen avatkoztam bele az emberek szolgálati viszonnyal összefüggő ügyeinek intézésébe. 2006 nyaráig nem is terhelte konfliktus a HM és a Honvédszakszervezet viszonyát. Államtitkárként sem felejtettem el, hogy honnan jöttem, és mit köszönhetek a Honvédszakszervezetnek. Tagságomat sem szüntettem meg, 2006 után a nyugállományú tagozat tagja maradtam.
2010-ben több szakszervezeti vezető megkeresett, hogy vállaljam a megmérettetést és legyek a szervezet elnöke. Ezeket az embereket vezető társaik lemondatták. Az ellenem folyó, Budai Gyula által vezetett jobboldali médiakampányt követően már nem kaptam csekket, hogy az éves tagdíjat befizessem. A havonta megjelenő újságot sem küldik. Éveken át sok emberen segítettem, s most, amikor én szorultam volna támogatásra, nem nyújtották ki a kezüket. Ez is egy a tanulságok hosszú sorában, amit az elmúlt évben alkalmam volt személyesen megtapasztalni. De ez sem feledteti velem a '97-2002 közötti időszakot, és azokat a szakszervezeti kollégáimat, akikkel közösen sok száz bajtársunk ügyét tudtuk eredményesen képviselni.
Jelenleg sokkal nehezebb a helyzet, mint 5, 10 vagy 15 évvel ezelőtt. Ma már nem sok száz, hanem sok ezer hivatásos katonának van szüksége rá, hogy alapvető jogaikat munkáltatójukkal és az állammal szemben erős érdekvédelmi szervezetek védelmezzék. Isten adja, hogy megkapják az őket megillető védelmet!
