A közérdeklődésre nemigen számot tartó Tábornok-per a védelem tanúinak bírósági meghallgatásával új szakaszba lépett. Természetesen elfogultan az általam indítványozott tanúk vallomását jelentetem meg a blogomon. Persze, jogosan kérdezhetnék a pikírtek, hogy „bezzeg a vád tanúit” miért nem? Én igazán jó szívvel teret engedtem volna az ügyész urak által felsorakoztatott tanúknak, ha lettek volna. De nem voltak.
Mert akár hiszik, akár nem, egyetlen egy Lódító János sem volt ebben az elárvult országban, aki tanúnak állt volna az ügyészek szolgálatában. Hogy akkor mi alapján vádoltak meg magasan képzett ügyészeink? Na, ez jó kérdés! Hogy miért ráncigáltak bele? Na, arról vannak sejtéseim.
A vád továbbra is az, hogy Oláh János vádlott, akkor még ezredes, kedvesen 12 milliót adományozott nekem, a kabinetfőnöknek és a miniszternek 2006-ban valamikor. „Mintegy 4 millió forintot” előtte gondosan viszkis dobozba és papírtasakba csomagoltam, majd kiléptem vele irodám ajtaján. Hogy hova? Az nem derül ki a vádiratból. Csak úgy hurcolásztam ide-oda a bekamerázott miniszteri folyosón. Hogy nincs a pénznek eredete? Az sem számít! Hogy pontosan mikor? Nem érdekes!
A viszkis dobozos történetet szerintem nem Oláh találta ki. Csak olyan ember lehetett, aki életében nem járt a minisztériumban, nem ismerte a HM belső viszonyait és bennünket sem. Nem nehéz kitalálni, hogy csak egy katonai ügyész vagy egy volt katonai ügyész – és itt B. Gyula elszámoltatási biztosra gondolok – jöhet számításba.
Miért állítom ezt? Mindjárt olvashatják!
Az első tanú Juhász Ferenc, a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere volt, aki 2002 és 2006 között regnált a minisztériumban. A volt miniszter tegnapi vallomásából az alábbiakat teszem közzé:
„Miniszteri időm alatt dr. Fapál Lászlóval munkakapcsolatban álltam. Közigazgatási államtitkári kinevezése előtt nem ismertem. Nekem, mint katonai jogászt mutatták be és hallottam róla, hogy fiatal, energikus, korábban nagyon sok pert és eljárást sikeresen folytatott. A kormányom erős nyomást gyakorolt, hogy az önkéntes tartalékos rendszert megelőző hivatásos katonai státuszt hozzunk létre, a sorkatonai szolgálatot mielőbb számoljuk felés ennek a jogi előkészítésére kerestem megfelelő embereket, végül Fapál László mellett döntöttem. Fapál úrral személyes kapcsolatom nem volt, de kollégáim többségével sem tartottam személyes kapcsolatot. Fapál úr fegyelmezett katona, én pedig távolságtartó vezető voltam.
Irodán kívül keveset találkoztunk, mert a feladatrendszerünk teljesen eltért egymástól. A honvédségen belüli sátoros ünnepek kivételével a hivatalos eseményekre nem kísért, nem volt része a miniszteri csapatnak. Ugyanakkor minden nap reggel – és csak is reggel – fél8-tól tartottam egy vezetői értekezletet, amelyen a Honvéd Vezérkar öt felső vezetője, a HM államtitkárai, helyettes államtitkárai, a kommunikációs szakemberek és a kabinetfőnök vett részt, ami kb. 18-20 embert jelentett. Az értekezleten arról tartottunk megbeszélést, hogy mi történt tegnap, mi lesz ma és holnap. Ezzel el akartam kerülni, hogy napközben rendszeresen látogassanak a kollégák, ami egy-két kivétellel sikerült is megtartani. Ha napközben akartam valamit, akkor felkerestem őket hivatali szobájukban. Az államtitkáraim és helyettes államtitkáraim a miniszteri időszakomban talán 4-5 alkalommal jártak nálam az irodámban, de ezzel sokat is mondtam.
Mindig alkalmi ivó voltam, nem kerestem az ital társaságát. Miniszteri megbízatásom harmadik napján az akkori vezérkari főnök (megjegyzés: 2010 után az Orbán kormány HM közigazgatási államtitkára) egyensúlyi és artikulációs zavarral jelent meg azon a találkozón, ahol a Magyar Köztársaság védelmi terveit kellett átvennem, ezért ezt a megbeszélést 5 perc után félbe kellett szakítanom.
"Egyensúlyi és artikulációs zavarral" küszködő Fodor Lajos vezérezredes, vezérkari főnök balról (fotó: index.hu)
Innentől kezdve gyilkos hadjáratot indítottam a szeszfogyasztás ellen, mert elfogadhatatlan volt számomra, hogy munkaidőben a kollégák meg-megfogják a poharat, éppen ezért a Honvédelmi Minisztérium olyan minisztérium lett, ahol a miniszter nem köszöntötte meg a közvetlen munkatársait, ugyanakkor nekik is tilalmazott volt a minisztert köszönteni. Ezt mindenki tudta. Egyetlen születésnapon vagy névnapon nem járt nálam itallal delegáció, a kollégák közül pedig végképp senki, aki ilyen módon akart volna meglepni. Mindezekre tekintettel népmesei elemnek vagyok kénytelen minősíteni a viszkis dobozos teóriát.
Fapál úrral nem voltunk olyan viszonyban, hogy bármilyen ajándékozás lett volna köztünk. Fapál úr egy abszolút fegyelmezett katonai beosztott volt, én pedig a fegyelmezett katonák, beosztottak társaságát nem kerestem.
Soha nem kértem, soha nem kaptam és soha nem kezdeményeztem pénz megszerzését az itt mögöttem ülő uraktól és másoktól sem.”
Joggal felmerülő kérdést teszek fel!
Oláh János protokoll tiszt volt 2006-ban. Akinek hivatalból még azt is kellett tudnia, hogy a honvédelmi miniszter hányas cipőt hord, milyen étkeket szeret. Ez az ember nem tudta, hogy a minisztert nem lehet megajándékozni semmivel, főként nem itallal?
Majd megteszi a börtönben azt a vallomást, amely szerint én italos dobozban hordtam a pénzt a miniszternek?
Remélem, megértik, hogy miért gondolom úgy, hogy ezt a népmesét nem Oláh János költötte. A vallomást aláírta, és láss csodát, az előzetesből azonnal szabadult!