Régebben, amikor a temetőbe mentem hozzátartozóim sírjához a Maglódi úton, kezdetben nem értettem, hogy mit csinál az a sok, bőszen mutogató ember az út szélén. Most megízlelhettem belülről is az előzetes ház életét. Egy négy személyes cellába kerültem. Velem együtt megtelt a cella befogadóképessége.
A cellából az utcára lehetett kilátni. Emeletes katonai ágyak szolgáltak alvásra. Egy hideg-meleg vizes csap és egy WC dobta fel a zárka sivárságát. Meleg víz - takarékossági okokból - csak reggel és este volt. Fürdés, hetente egyszer. A társaimnak semmilyük nem volt némi dohány kivételével. Bedobtam a közösbe azt a másfél doboz cigarettát, ami még megmaradt. Sokat beszélgettünk, segítettek eligazodni a büntetés-végrehajtási intézet írott és íratlan szabályaiban, elláttak tanácsokkal. Délelőttönként sétára lehetett menni a tetőre. Cellatársaim tanácsára a szintes közös sétákon adócsalónak adtam ki magam, hogy ne bántsanak. Szép volt a város ilyen magasból. Végre mozoghattam.
Majdnem mindig látni a rabok hozzátartozóit a Venyige utcai börtön előtt. (fotó: origo)
A héten egy kihallgatás alkalmával találkozhattam először feleségemmel pár percre. Végre lett órám és szemüvegem. A kapcsolattartói papíromat az ügyvédem íratta alá feleségemmel, így már csomagot is fogadhattam. Szerencsére a szombati nap munkanap volt, így megérkezett a csomagom. Vasárnap már nem mehettem sétálni, mert szóltak, hogy megjelent a hír a médiumokban előzetes letartóztatásomról. Még aznap összecsomagoltattak velem, aztán mégis úgy döntött valaki, hogy csak hétfőn szállítanak át egy másik büntetés-végrehajtási intézetbe. A csomagom felét „társaimnál” hagytam, nekik is szükségük volt rá, s én reménykedhettem a következő csomagban, mivel másik bv intézetbe mentem, míg számukra senki nem küldött semmit.