Örömmel látom újabb bizonyítékát, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében tényleg figyelnek a szavaimra, legalábbis olvassák a blogomat. A Magyar Nemzet innen vett szó szerinti idézettel harangozza be, hogy áprilisban a bíróság megkezdi a lakásvásárlásomból az ügyészség által koholt per tárgyalását is. Persze a hír alapelemeinek (ki, hol, mit, mikor) átmásolásával meg is szűnik minden egyezés, az értelmezés már homlokegyenest eltérő. A kormánypárti tollnokok azzal futhatnak be karriert, ha kellően felkészültek a karaktergyilkosságra, a hírek elferdítésére, elhallgatására, a politikai célok kritikátlan szolgálatára, és a valóság valótlansággá, a hazugság igazsággá varázslására. Nincs már náluk messze az az orwelli pillanat sem, amikor az 1984 hőse visszamenőleg kénytelen átírni minden híradást minden újságban, amely szerint hazája Óceániával szövetségben Eurázsia ellen harcol, mert a politikai helyzet változott és immár Eurázsiával együtt küzdenek Óceánia ellen, ám az olvasók nem a változásról értesülnek, hanem arról, hogy ez mindig így volt, hiszen politikai vezetőik tévedhetetlenek, és sosem kötnek rossz szövetséget.
Az én ügyemben persze nem várható ilyen fordulat, én rosszfiú vagyok a Magyar Nemzetnek, az is maradok. A legutóbbi híradásban elértem a NER-beli rosszfiúság felső fokát, az újság az egykori honvédelmi miniszterrel együtt szocialista politikusként titulált, aminél lejjebb náluk nagyon már semmi sincsen. Azt már megszokhattuk, hogy ezek a sajtóorgánumok nem adnak helyt a helyreigazítási kérelmeknek, az államhoz közvetlenül köthető vagy burkoltan megjelenő (pl. MOL) hirdetések miatt van elég pénzük, hogy az évek múlva elbukott sajtó-helyreigazítási perek költségeit kifizessék. Akkor pedig már senkit nem érdekel, hogy miben hazudtak. Ezért inkább itt, ebben a bejegyzésben fogom elvégezni azokat a helyreigazításokat, amelyek egy tisztességes napilaptól vagy televíziótól elvárhatók lennének.
Nézzük a valódinak álcázott valótlan híreket:
Kezdem az imént említett titulussal. 2004 és 2006 között a Honvédelmi Minisztérium szakmai vezetője, közigazgatási államtitkára voltam, s mint ilyen a hivatali apparátus működtetéséért feleltem. Nem voltam politikusa az MSZP-nek, nem is lehettem, mert a hivatásos katonák nem lehettek tagjai politikai pártoknak. Megjegyzem, értő fülnek itt az első önellentmondás: a Fidesz azért állította vissza 2010-ben a közigazgatási államtitkári tisztséget, amit az előző szocialista kormány törölt el, mert az lehetővé tenné – indokolták javaslatukat 2010-ben –, hogy professzionális köztisztviselők vezessék a minisztériumok szakmai igazgatását. Oké, de akkor miért voltam én ugyanezen a poszton politikus?
Eztán nézzük tovább annak bizonyítékait, hogy kormánypárti körökben a tények csak béklyóba kötik az újságírók szárnyaló fantáziáját! A Magyar Nemzetben (2013. január 29.) az olvasható, hogy Fapál „a vád szerint korábban már kétszer is hozzájuthatott ilyen állami ingatlanhoz.” A Hír Tv pedig arról adott hírt, hogy szolgálati lakásom 2006. évi megvásárlását követően „Fapál egy évvel később újabb luxuslakást kért, s a vád szerint ezt is főnöke, Juhász Ferenc engedélyezte.”
És akkor, hogy is volt valójában? 1988-ban fiatal, nős, kétgyermekes tisztként Kőbányán kaptam szolgálati lakást a honvédségtől. A lakást tíz évvel később jelölte ki elidegenítésre a Honvédelmi Minisztérium együtt a tömbben lévő valamennyi szolgálati lakással. Addigra azonban megromlott a kapcsolatom a feleségemmel, és válni készültünk. Nem volt értelme magamnak megvenni a lakást, ezért inkább azt a megoldást választottuk, hogy ő vásárolta meg, és maradt is benne, én meg elköltöztem. Nem vettem tehát honvédségi lakást. Nem úgy, mint Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos, és agrárszakember, aki katonai ügyész korában vett egy belvárosit a Honvédelmi Minisztériumtól, majd otthagyta a nejének, aki – az én volt feleségemmel ellentétben, aki a mai napig ott él – már régen eladta piaci áron az övét.
A következő meg nem vett lakásom története úgy kezdődött, hogy ott álltam elválva, egyetemi adjunktus katonatisztként és az ügyvédi irodámban laktam. A Honvédelmi Minisztériumban létezik az úgynevezett munkáltatói kölcsön intézménye, azaz lehetséges kamatmentes, vagy kedvező kamatozású hitelt felvenni, legfeljebb hárommillió forintnyit. Ezt kérvényeztem, és kaptam meg én is. Gondolom, hogy elképedt a Hír Tv stábja, amikor eljött hozzánk Táborfalvára, megnézni azt a „luxusingatlant”, amit – katonatiszti fizetésem, és immár ügyvédi honoráriumom mellett – ebből építtettem. Szép, tágas ház, nagy kerttel, a luxustól szerintem távol áll kívül is, belül is, de lelkük rajta. A környéket nem is filmezték, mert az tényleg a falu vége. És nem is egy gazdag falué… Azért választottam, mert az egyik házasságból kilépve, egy másikba éppen, hogy belekezdve kisgyermekkel, nyugalmasnak tűnt. Meg, persze, amennyiért a házat felépítettük itt, annyiért másfélszobás lakást vehettünk volna Budapest nem túl jó részén.
Amikor megkaptam államtitkári kinevezésemet – éppen azon a napon – született meg negyedik gyermekem. Volt négy kiskorú gyermekem, akik közül ketten ugyan nem velünk, hanem az édesanyjukkal éltek, de gyakran töltöttek nálunk hosszabb időt Táborfalván. Onnan, ötven kilométerről jártam be minden nap, és oda autóztam haza tizennégy-tizenöt óra munka után. Ezért kérvényeztem a honvédelmi minisztertől, hogy juttasson számomra egy fővárosi szolgálati lakást. Itt van az ügy egyetlen – legalábbis kormánypárti újságírói szempontból – izgalmas részlete: ehhez a miniszternek egyedi mentesítést kellett adnia. Mert hiába az elvált feleségem vásárolta meg, lakott benne, és volt első és egyedüli tulajdonosa a kőbányai volt szolgálati lakásomnak, miután a vásárlási jogosultságot azon a jogcímen szerezte, hogy hivatásos katonatiszt – vagyis az én – hozzátartozója volt, jogilag olyan volt a helyzet, mintha én vettem volna egy ingatlant a HM-től. A munkáltatói kölcsön sem volt akadály, mert azt visszafizettem a tárcának, így ott sem érte a honvédséget anyagi veszteség. A miniszter ezen tények ismeretében meg is adta a felmentést, és ismét jogosulttá váltam szolgálati lakásra, hiszen még mindig hivatásos katona voltam, aki éppen állami vezetői megbízást töltött be.
Az erőteljesen koholt ügyészi vádak dacára egyébként nem azért kaptam meg a felmentést, mert „összecimbiztem” a miniszterrel, akit rávettem, hogy „dobjon már meg” egy lakással, hanem mert ez volt az általános gyakorlat. A tárca vezetőinek és a Magyar Honvédség első számú vezetőinek a HM rendszerint biztosította a fővárosi lakhatást. Így például hivatali utódomnak, a fideszes Fodor Lajosnak is (aki hosszú katonatiszti-tábornoki és nagyköveti karrier után került az államtitkári székbe) egyedi menteséget kellett kapnia, hogy szolgálati lakása lehessen, mert ő is költözött már ki olyan szolgálati lakásból, amit a volt neje kapott meg. A mentesítési jogkör a miniszter jogszabályban előírt lehetősége volt. Amúgy a per tárgya nem az, hogy jogosult voltam-e fővárosi lakásra. Hanem az, hogy állami vezetőként – írja az ügyész – a Miniszterelnöki Hivatalnak kellett volna ezt biztosítania számomra. Túl azon, hogy két évtizedes gyakorlatot írt volna ezzel felül, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a hivatásos katonai jogviszony nem szünetel, ha állami vezetővé neveznek ki egy hivatásos állományban lévő tisztet.
Így lettem én is bérlője a XIV. kerület egy állami tulajdonú, 4,5 szobás, összkomfortos, 146 négyzetméter alapterületű használt társasházi lakásnak. A lakásba második feleségemmel, valamint két kiskorú gyermekemmel költöztünk be. Ezt a lakást vásároltuk meg nyugállományba helyezésemet követően, amikor a HM a lakással már nem rendelkezhetett. A lakás megvásárlására kérelmet nyújtottam be a miniszternek. Így lettem felbujtó. A miniszter pedig engedélyezte a vásárlást, így lett tettes. Megint csak évtizedes gyakorlat, hogy a határozatlan időre kiadott lakásokat a tárca eladja, mert megtartásuk nagyobb anyagi veszteség, mint kedvezményes elidegenítésük. A lakbér ugyanis – a piaci bérleti díjakhoz képest – jelképes ezekben az ingatlanokban, és minden javítási, garanciális felelősséget a tulajdonos, azaz a HM visel. Ötvenéves leszek a nyáron, még évtizedekig fizethetném a bérleti díjat, de halálom esetén a lakást (mármint a bérleti viszonyt, ha nem vettük volna meg) vinné tovább a feleségem, de a gyerekeim is. Pontosabban a tárca őket sem tehetné ki az utcára, csak ha garantál számukra hasonló alapterületű és színvonalú lakhatást. Magyarán, ezt a lakást évtizedekig ki kellene vonni a tárca ingatlangazdálkodásának hatóköréből, ugyanakkor fizetni kellene a fenntartásával, javításával együtt járó összegeket. Ezért dönthetett a miniszter úgy, hogy eladja. A feleségemmel együtt vettük meg fele-fele arányban, több mint 22 millió forintért, az értékbecslésben feltüntetett ár harmadáért – a jogszabályi feltételek szerint. Egyébként úgy tudom, hogy az ügyészség (KNYF) olyan volt minisztériumi vezető ellen is indított nyomozást lakásügyben, aki nem vette meg, hanem azóta is bérli az ingatlant. Hiába, tényleg bárkiről bebizonyítják, hogy bűnös!
Ez a lakás a mai napig a miénk, nem úgy, mint Orbán Viktor miniszterelnöknek, a Nemzeti Együttműködés Rendszere Atyjának második budapesti ingatlana, amit maga is ugyanezen jogszabály alapján vásárolt. A 135 négyzetméteres V. kerületi lakást az önkormányzat előbb kiutalta neki, majd meg is vásárolhatta 563 ezer 760 forintért. Amikor megkapta, egy gyermeke volt, és az akkori jogszabályok szerint egy háromfős család nem kaphatott volna ekkora alapterületű lakóingatlant. De mindegy, legyen ez az ő egyedi mentesítése. Lényeges különbség azonban, hogy én nem adtam el az enyémet, míg Orbán az övét igen. 63 millió forintért. És, hogy az eleganciát se nélkülözze az ügy, a vevő saját beosztottja, hazánk párizsi nagykövetének veje volt. Más valószínűleg nem ajándékozta volna meg a Nemzet Atyját 120-szoros haszonnal.
Így, tényekkel kiegészítve, és némileg ellenpontozva ez az ügy már nem is olyan izgalmas. Inkább szomorú. Nem is csoda, ha a Magyar Nemzet meg a Magyar Hírlap megkíméli ettől a dolgozó népet.
Hiszen ismerjük a NER-alapszabályt: ha mi csináljuk, törvény, ha ti, börtön!
