Üldögéltem a Tábornok-per tárgyalásán 2018. november 05. napján, egy szép hétfői napon, és közben azon gondolkodtam, hogy mi a francot keresek még itt?
Bár elméletben és gyakorlatban is a „tettesem” védője perbeszéde hangzott el, akinek, mint pszichikai bűnsegéd (a leges-leges-legeslegújabb ügyészi változat szerint) segítséget nyújtottam a bűncselekmény elkövetéséhez.
Hogy mikor és hogyan? Na, ez az a rész, ami sem az ügyészi perbeszédből, sem a vádiratból nem derül ki.
Az elszámoltatás folyamatában voltam már társtettes, voltam felbujtó. Bűnsegéd még nem voltam, így nincs tapasztalatom, hogy milyen annak lenni. Igazán hálás vagyok, és ügyvédi mivoltomba is belefér, hogy gyakorlatban is tanulmányozhatom a különböző elkövetői és részesi pozíciókat, attól függően, hogy éppen milyen lábbal kelt fel reggel az ügyész. Reménykedem benne, hogy egy napon majd úgy kel fel, ahogy én már 8 éve minden nap: sem tettes sem részes nem vagyok. De ez csak egy álom. A tisztességes ügyészi magatartás és a tisztességes eljárás ebben az ügyben már nyolc éve elveszett.
Zavaros ez az egész Tábornok-per, a közvélemény nem érti, mi történik a perben és lássuk be, lassan már senkit sem érdekel. Horribile dictu, de már engem sem.
Az aktív „vesztegetők” tanúk az eljárásban (tehát az, aki megkeni az állam embereit az állami megrendelések elnyerését követően, az nem követ el bűnt az ügyészég szerint). A pénzt kéregető főkolompost az ügyészség igyekezett kimenteni az eljárásból egy sikertelen büntetlenségi ígérettel, majd egy sikertelen vádalkuval, aminek az volt a célja, hogy Oláh János szép tábornoki egyenruhájában tanúként térhessen vissza a Tábornok-per vádlottjai közé és mindenkit ronggyá ítéljenek az Ő „ki tudja ki által írt vagy diktált” vallomása alapján. Új fejlemény, hogy az ügyészség eltüntette a viszkis dobozt a kitömött milliókkal és a bűnszervezetet is. Még újabb fejlemény, aki segítette az ügyészség tevékenységét (vagyis hajlandó volt Oláh János vallomását egyes kérdésekben megerősíteni vagy csupán arra gondolni), arra az ügyész felfüggesztett szabadságvesztést kért a bíróságtól, aki erre nem volt hajlandó (vagyis tagadásban volt), arra pedig végrehajtandót.
A védőügyvédtől aztán megtudtuk, hogy a „tettesem” – 13 orvos-és elmeszakértő által dokumentáltan – a cselekménye elkövetésekor, a vallomástételi időszakban is elmebeteg volt (és jelenleg is az), és ennek a beteg elmének adtak a büntetés-végrehajtási intézetben olyan mennyiségű tudatmódosító szert, amely következtében olyan fantasztikusan „jó” nyomozati vallomást tett az ügyészeknek Oláh János, hogy az ügyészek ámulatukban és bámultukban nem is ellenőrizték a vallomás igazságtartalmát és nem is szereztek be semmilyen más bizonyítékot. És természetesen az ügyészek nem is tudtak a gyanúsított gyógyszerezéséről. Ha-ha-ha. (Na, ennek az embernek az agyát stimuláltam államtitkár koromban pszichikai bűnsegédként az ügyészség szerint, közelebbről meg nem határozott helyen, időben, módon stb.).
A védő felhívta a figyelmet arra, hogy Oláh János vallomásait úgy kell értékelni, hogy egy kóros elmeállapotban lévő személynek, akit tudatmódosító szerekkel kezeltek ígértek büntetlenséget és ígértek neki vádalkut.
A védő visszautasította az ügyészségnek azt az indítványát, hogy a katonai tanács ne vegye figyelembe a másodfokú bíróság végzésében foglaltakat és törvénytelen büntetlenségi ígéret miatt már kizárt vallomásokat emeljen vissza az elbírálandó tények körébe, mert az ügyészség nem ért egyet a Fővárosi Ítélőtáblával. Álmodnak azért az ügyészek.
A védőtől megtudtuk azt is, hogy Oláh János csak akkor lett „önálló intézkedésre jogosult” személy, amikor már minden polgári jogi szerződés megkötésre került (többnyire a HM beszerző cége által), amiből Oláh János utólagosan pénzt kéregetett vissza három vagy négy esetben, ezért álláspontja szerint védence vesztegetést nem követhetett el, hanem legfeljebb befolyással üzérkedéssel lehetne vádolni (tehát a katonai ügyészek arra sem vették a fáradságot, hogy Oláh János beosztásait, munkaköri leírásait a szerződésekkel összevetve megvizsgálják és megállapítsák a tényállásszerűséget).
A védő azt is elmondta, hogy nincs a perben adat arra vonatkozóan, hogy valóban rendelkeztek a pénzt átadó személyek az ún. visszaosztható pénzzel, mert az ügyészeket ez a kérdés nem érdekelte, úgy gondolták, hogy elegendő, ha a tanúk a védence előadását megerősítik. Aminek az a szépséghibája, hogy a tanúkat is „fényes autóval” szállították be az ügyészségre és kaptak némi gondolkodási időt arra, hogy vagy megerősítik védence vallomását, vagy maguk is gyanúsítottak lesznek, mint aktív vesztegetők. Nos, az ember esendő, így volt, aki menekülőre fogta és aláírta „beismerő tanúvallomását”. De volt olyan is, aki nem ijedt meg és nem volt hajlandó a fenyegetettség ellenére sem valótlant állítani.
A védő az összes vádpontban a bizonyítás során felmerült tényekkel cáfolta Oláh János cselekvőségét. Felháborítónak találta: hogy olyan vádpontban is kérik védence bűnössége kimondását, amikor 4 hónapig nem is tartózkodott Magyarországon, tehát alibije volt a vádlottnak; olyan vádpontban is kérik marasztalását, amikor egyetlen bizonyíték sincs, ami alátámasztaná a vádiratban leírtakat, sőt, csak ellenkező bizonyítékok vannak, illetve olyan vádpont is van, amit annak ellenére tart fenn az ügyészség, hogy a vád tanúi azt nem erősítették meg.
A védő reménykedett abban, hogy az ügyészség a kaposvári fiaskó (2013) után, amikor minden vádlottat felmentettek a vádak alól, az ügyészség észhez tér és a vádiratot módosítja, mert az szükségszerű lett volna. De sajna az ügyész még nem ébredt fel úgy ebben a 8 esztendőben egyetlen nap reggelén sem, hogy alapos, gondos, ügyészi esküjéhez méltó módon fogja végezni a munkáját.
Aztán itt elszakadt a védői vezérfonal, mert a bíróság úgy döntött, hogy a védőbeszéd folytatását a következő tárgyalásra halasztja.
Aztán előkerült egy 2019-es naptár és ki lett tűzve a védőbeszéd folytatása is: 2019. január 07. napja. Tehát még két és fél védőbeszéd van hátra.
Addig meg is kezdődik számomra a Tábornok-per 9. éve.
