2011. január 3-án hajnalban nyílt a zárkám ajtaja, kihallgatásra vittek a katonai ügyészségre. A kihallgatás végén védői indítványra a katonai ügyész szabad lábra helyezett. Nem értettem, és ma sem értem, hogy miért helyeztek előzetes letartóztatásba, és miért engedtek szabadon. De azt hiszem, ezt nem is kell megértenem.
Csontsoványan, sápadtan érkeztem haza, akik nem tudták mi történt, azt gondolhatták, halálos beteg vagyok. Délután már én hoztam el a gyerekeket iskolából és óvodából. Gyermekeim úgy tudták, hogy külföldön dolgozom. Olyan magyarokon segítek ügyvédként, akik nagy bajba kerültek ártatlanul. Talán mások is emlékeznek az Élet szép c. filmre. Abban egy egész koncentrációs tábor játszotta az édesapa által kitalált játékot, hogy gyermeke ne vegye észre a körülötte zajló borzalmat. Ezt tette a feleségem is. Családom, barátaink, a gyerekek pedagógusai „játszottak”. Össznépi összefogás volt annak érdekében, hogy a gyerekek minél kevésbé sérüljenek.
Napokig nem tudtam örülni szabadulásomnak. Egy dolgot megtanultam: a személyi szabadság szeretet nélkül semmit sem ér. Ha szeretnek és szereted a családodat, ha van hited, a legnehezebb, legigaztalanabb helyzetben is kitartasz. Ahogy egyik rabtársam a Venyigén mondta: „az adjon erőt, hogy örökké nem tarthatnak bent”.
Megpróbáltam leírni azt, ami leírhatatlan. Ezt át kell élni, hogy értsd, mit tettek veled. A sors fintora, hogy azért lettem jogász, mert a katonai ügyészségnek dolgoztam az egyik ezred nyomozótisztjeként. Hallgatóként azért jelentkeztem büntetés-végrehajtási speciális kollégiumba, mert börtönlátogatáson is részt vehettünk. Természetesen a Budapesti Fegyházban és Börtönben voltunk. Szerettem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán oktatókat, szinte minden tanáromból híres ember lett. Polt Péter 2010. decemberében megválasztott legfőbb ügyész büntetőeljárás szemináriumvezetőm volt.
