Egy éjjel mertem nagyot álmodni. S képzeletben a Központi Nyomozó Főügyészség új épületében tartott évértékelőjén jártam. Ha valaki ráismerne a valóságra, az csak a képzelet műve (lehetne, ha nem 2013-at írnánk).
Történt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének 4. évében az OVI érdemrenddel kitüntetett Központi Nyomozó Főügyészségen…
K. Imre ügyészségvezető évet értékelt. Megállapította, hogy az általa vezetett Központi Nyomozó Főügyészségen dolgozó ügyészei nem teljesítenek olyan jól, ahogy azt Magyarország, a magyar zemberek és főként Szeretett Vezérünk megérdemelné.
K. Imre főügyész először is lehordta az ügyészeket, hogy hiába alkalmaztak A. J. Visinszkijtől tanult, jól bevált módszereket, azok nem vezettek eredményre, mert a bíróságok betartják az eljárási szabályokat. Holott a nyomozás során az ügyész az úr, és nem is érti, hogy miért kell azt vizsgálni, hogy egy-egy vallomás miként született meg.
K. Imre előadta, hogy az elszámoltatás során a fizikai ráhatás nélküli kényszervallatás nem hozta a várt eredményt. Keserűen idézte a Bajusz fedőnevű egykori kommunista pártaktivistát, jelenlegi házelnököt, hogy „a nagy hó leesett, majd elolvadt”. Kifejtette, hogy személyesen is rosszul esett neki, hogy volt katonai ügyész kollégája, az elszámoltatási kormánybiztos (jelenlegi disznóügyi államtitkár) is az ügyészeket ostorozta, hogy elszúrták az ügyeket.
- Mert mi történt? – tette fel a kérdést. - Az őrizetbe vetteknél vagy az előzetes letartóztatásba helyezetteknél nem engedélyeztük a kapcsolattartást a hozzátartozókkal sem telefonon, sem személyesen, sem levél formájában. Volt, akit egy karácsonyra, volt, akit kettőre is bezártunk, hogy megtegye a beismerő vallomását. Volt, aki meg is tette, de a legtöbben tartották magukat.
Aztán kiszabadulva a börtönből a szabad lábra helyezés érdekében tett kikényszerített vallomásaikat, a bíróságon sorba visszavonták. A megfélemlített, megzsarolt tanúktól kicsikart vallomásokról pedig kiderült, hogy azokat az ügyészek diktálták. Arra is fény derült, hogy elmebeteg emberrel kötöttünk vádalkut, holott mindent megtettünk annak érdekében, hogy ne derüljön ki az illető elmebéli állapota – mondta. - Olyan vádiratokat nyújtottunk be a bíróságnak, ahol egyetlen bizonyíték sincs a vádlottak bűnösségét illetően, és a koncepció is kissé bizonytalan lábakon állt, de egy kis jóakarattal igazán … - nem fejezte be a mondatot.
Néhány percig magában merengett, majd a hallgatósághoz fordult.
- Miért nem voltunk hatékonyak? – tette fel a kérdést. Körülnézett, de nem szólalt meg senki. - Ha lehetőségünk nyílt volna a leghatásosabb módszereket alkalmazni, kesergett a főügyész, mint a körömtépés, vagy ha nem hagytuk volna egy hétig ezeket a baloldaliakat aludni, nagyobb lett volna az eredményességünk. Nagyobb? Legalább 120 százalék lett volna! De jogállamban élünk, ilyet most még nem lehet csinálni - fejtegette.
- Mi a teendő? – kérdezte a publikumtól, amely továbbra is mélyen hallgatott.
- Jogszabály módosításért fordultam a Legfőbb Ügyészhez – jelentette ki és hangsúlyosan körülnézett a teremben. A legegyszerűbb, tőlünk elvárható legnemesebb formát választottam, ami illik a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez.
A büntetőeljárási törvény – visszaható hatállyal - úgy módosuljon, hogy
- az ártatlanság vélelmét váltsa fel a bűnösség vélelme, mert aki ellen az ügyész vádat emel, az eleve bűnös;
- a vádat alátámasztó körülmények bizonyítása a vádló kötelezettsége;
- a vádat megdöntő körülmények bizonyítása a vádlott kötelessége;
- a vádlott a bűncselekmény elkövetésének beismerését nem vonhatja vissza;
- a vádlott köteles legyen a vádat elismerni, ha nem tudja annak ellenkezőjét bizonyítani;
- a védő is kérhessen büntetést a vádlottra, ha meggyőződött arról, hogy a vádlott a vádat nem tudja cáfolni. A védő azonban – mert humánusan kell eljárnunk - nem kérhet súlyosabb büntetést, mint az ügyész;
- a bíróság a vádlott nyomozás során tett beismerése esetén a vádat alátámasztó körülmények bizonyításától köteles eltekinteni.
A módosítások hatására a bírói gyakorlat gyorsan abba az irányba fog fordulni, ami már most is kívánatos lenne:
„…elleni vád alátámasztására a bíróság felhozza azt a körülményt, hogy a vádlottak nem terjesztettek elő bizonyítékot a maguk ártatlansága tekintetében”, vagy
„a vádlottak … nem ismerték el bűnösségüket, az ellenük emelt vádat azonban semmivel sem cáfolták meg, miért is azt bizonyítottnak kell tekinteni” – idézte kedvenc mondatait az 1930-as évek szovjet büntetőbírósági gyakorlatából.
Végül kijelentette. Nincs már messze, hogy az ügyészek is jobban teljesítsenek, nem csak az ország! Elvárom, hogy munkájukat kérlelhetetlenül, szánakozás nélkül és csak az eredményességre törekedve végezzék! Tíz vád alá helyezettből inkább nyolc üljön ártatlanul, mint azt a kettő bűnöst futni hagyjuk. Ezt kívánja maguktól az ország! A zemberek!
Az értékelés végeztével minden ügyész számára, akik az elszámoltatási ügyekben kudarcot vallottak - fájdalom díjként - főügyész helyettesi státuszt, valamint egyéb anyagi és erkölcsi elismerést osztott ki.
Úgy búcsúzott, hogy mindenki vegye tudomásul: vagy szolgálja a NER-t vagy el kell hagynia az ügyészi pályát. Ez pedig azt jelenti, hogy egyik oldalon becsukjuk a szemünket, a másik oldalon pedig azt látjuk, amit Szeretett Vezérünk látni kíván.
Nem láttam, hogy valaki felállt volna – persze, mert csak álmodtam, gondoltam magamban.
