A legnagyobb megpróbáltatás az volt, hogy teljesen elzártak a külvilágtól. Csak a védőmmel tarthattam kapcsolatot, a családomról nem tudtam semmit. Minden nap írtam levelet, de nem érkezett válasz. Először szilveszter napján kaptam a családomtól levelet, de akkor rögtön 14 db-ot. Visszatartották őket, nyilván a pszichológiai hadviselés részeként. Hátha megtörök, hátha elfogadom a vádiratban felsorolt hazugságokat.
Feleségemnek minden nap írtam levelet, de azokat is csak a szabadulásom után egyszerre adták postára.
Egyedül a reggeli egy órás séta (egyedül vagy a katonai biztonsági hivatallal korábban kapcsolatban álló rabbal) és az ügyvédi beszélő jelentette a kapcsolatot a külvilággal, máskor és mással nem beszélhettem. Már annak is örültem, ha az őrök váltáskor bejöttek és jelenthettem nekik. Iszonyúan szenvedtem az egyedülléttől.
Börtönigazolványom a Gyűjtőben. 2010. december
Lelkileg és testileg is a legmegterhelőbb volt a kihallgatásra szállítás. Reggel 5-kor ki kellett menni a zárkádból egy másik zárkába. Beültettek – természetesen mindig és mindenhol elkülönítve a többiektől – egy rabomobilba és bevittek a Markó utcába. Ott a már említett „száraz hugyozóban” órákon keresztül várakoztattak, onnan átszállítottak a Gyorskocsi utcába. Ott megint egy másfél négyzetméteres lukba tettek, megint várakozás és onnan vittek át kihallgatásra. Visszafelé ugyanezen az úton jutottam a cellámba késő délutánra. Ilyen napokon egy hideg csomagot adtak, de nem tudtam enni. WC-re sem mentem. Kibírtam. Azt lelkileg nehezebben viseltem, amikor láttam kinyomtatott fényképemet személyes őrzőm kezében. Úgy vigyáztak rám, mintha rablógyilkos lettem volna. Volt, hogy két puskás ember vitt talpig bilincsben.
Nevelőtisztem rendes ember volt, elvitt a könyvtárba, így legalább tudtam olvasni.
Megtaláltam a legmelegebb helyet a zárkában és a kabátommal eltorlaszoltam azokat a réseket, ahonnan a hideg jött. Napközben nem mertem aludni, mert így is alvászavaros lettem és gyógyszert csak orvos írhatott fel. Nem mentem orvoshoz. A fegyőrök emberségesen bántak velem, nem bántottak, és hálás szívvel gondolok azokra, akik esténként megengedték nekem, hogy egy lavór meleg vizet kapjak. A lavór víz életmentő volt számomra. Abban mosakodtam tetőtől talpig, utána a ruháimat is kimostam benne, majd harmadjára a meleg vízzel a zárkát is felmostam. Általában mindig forró vizet hoztam, mert párolgása melegítette a zárkát.
December 22. napjára „fullon” voltam - kaptam feleségemtől tisztasági és élelmiszer csomagot, és aminek a teljes elszigeteltség után legjobban örültem, sikerült bejuttatnia televíziót is. Később mesélte el, hogy milyen nehezen ment. Hányszor és hogyan ütközött akadályokba. Így néztem az ünnepek elébe.