Másnap beindult az élet. Reggeli, ebéd, vacsora. Nem tudtam enni és aludni. Reggelente egy óra séta egy zárt helyen, egyedül. El nem tudtam képzelni, hogy Magyarországon még vannak olyan helyek, amelyek az 50-es évek óta nem változtak.
2010. december 5-én, vasárnap délután az előzetes letartóztatás tárgyalására vittek a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa nyomozási bírója elé. A katonai ügyész szökésről, elrejtőzésről, meg bizonyítékok eltüntetéséről beszélt. Azt hittem, van jelentősége annak, amit mondok. Nem volt. A nyomozási bíró elrendelte előzetes letartóztatásomat 30 napra. Az ügyészi indítványnak a szökésre és elrejtőzésre vonatkozó részét a bíró nem fogadta el. Azt már magam sem értettem, hogy milyen bizonyítékokat tüntethettem volna el, és kivel beszélhettem volna össze.
Ha bűnös lennék, akkor ezeket már régen megtehettem volna, hiszen a büntetőeljárásról a jól értesült Magyar Nemzet január óta beszámolt, sőt vallomásokat hozott nyilvánosságra. Fellebbezést jelentettem be a végzés ellen. A katonai ügyész a kapcsolattartást korlátozta: levelezés csak rajta keresztül volt lehetséges, telefonon csak a védővel lehetett beszélni, feleségemmel személyesen csak a katonai ügyészségen az ügyész jelenlétében szabadott találkozni. Az egy hónap alatt kétszer kaptunk 10 percet.
2010. december 6-án készített börtönigazolványom
Átszállítottak a Nagy Ignác utcába, ahol a büntetés-végrehajtás átvett a rendőrségtől. Egy három személyes zárkába kerültem, ahol meleg volt, meg lehetett mosakodni és volt WC is. A fogda után Kánaánnak tűnt. Végre nagykabát nélkül aludhattam. Egy estét tartott az ottani tartózkodásom. 2010. december 6-án reggel kilenckor levittek az elosztó helyre és beraktak egy egyszer egy méteres lukba. A szakzsargon „száraz hugyozónak” nevezi az ilyen helyeket. Késő délután jöttek értem és átvittek a Kőbányán található Venyige utcai előzetes házba. Már este volt, amikor elfoglalhattam újabb „otthonomat”.
