„A kiválasztott hazugságból maradandó tény lesz, igazsággá válik – mondja Winston az Igazság-minisztérium alkalmazottja”. (George Orwell, 1984)

Az előzetes letartóztatásban lévő egyik honvéd ezredes utolsó kihallgatásának a legvégén, amikor védője szerint is már a levegőben lógott ügyészi szabadlábra helyezése, az eljáró katonai ügyész, Waltner Roland feltesz még egy utolsó kérdést: Tud terhelőt mondani a Honvédelmi Minisztérium felső vezetőire?

A gyanúsított visszakérdez, mivel tudja, hogy életbevágóan fontos a helyes, az elvárt válasz: - A HM kabinetfőnökére gondol? - Ugyan! – legyintett Waltner Roland - A Fapálról beszéljen!

Az ezredes együtt akar működni, hiszen a szabadsága a tét. Meg egyébként is elege van. Valamikor volt valaki. Ma meg egy senki. Folyamatosan alázzák a börtönben, az ügyvédi beszélő után – mint a náci időkben - meztelenre vetkőztetve ellenőrzik.

Némi ügyészi segédlettel elkezd „emlékezni”! A gyanúsítotti jegyzőkönyv szerint beszámolt egy olyan megbeszélésről Oláh Jánossal, ahol 2004-ben vagy 2005-ben az hangzott el, hogy az ún. visszaosztott pénzek fele felfelé ment.

„Elmondom, hogy az egyik összejövetel során 2004. vagy 2005. évben – pontos dátumot mondani nem tudok – Oláh János dandártábornok néhány pohár bor után csepegtetett nekem információt Dr. Fapál László közigazgatási államtitkárról is. Azt mondta, hogy a pénzek 50%-a vagy a fele, és ez alatt a visszaosztott pénzeket értem, felfelé ment. Talán annyi rémlik nekem, hogy úgy fogalmazott, hogy „mindennek a fele felfelé megy”. Dr. Fapál László nevét konkrétan nem mondta ki, csak azt mondta felfelé, de a főosztályvezetők fölött közvetlen főnök a közigazgatási államtitkár volt, így számomra egyértelmű volt, hogy Dr. Fapál László közigazgatási államtitkárról volt szó.”

A Fapál név nem hangzik el ugyan a beszélgetés alatt („nevét nem mondta ki”), de a kényszer vallatott ezredes arra GONDOLT, amire az ügyész. A főosztályvezetők főnöke a közigazgatási államtitkár. Legalábbis szerinte. „Felkészült” katonai ügyészeink szerint is, ezért több tény sem zavarta meg őket jegyzetelő munkájukban. Miszerint a főosztályvezetők főnökei a helyettes államtitkárok a HM SZMSZ-e szerint, nem a közigazgatási államtitkár. Az egyébként később már maga is vádlott ezredes 2002-2005 között Belgiumban teljesített szolgálatot. Oláh János 2007-től lett főosztályvezető, miközben a közigazgatási államtitkári tisztséget a parlament 2006. június 30. napjával megszüntette.

Már csak az hiányzik, hogy tanult ügyészeink feltalálják az időgépet és minden a helyére kerül.

Megjegyzem, a X. rendű vádlott ezredes nem jutott el az „elgőzösítésig” (by Orwell, 1984), így alkalma volt arra, hogy tárgyalási vallomásaiban a bíróságoknak előadja, hogy semmiféle tudomása nem volt visszaosztott pénzekről. „Át kellett volna élni mindazt, amit én éltem át, látni kellett volna, hogyan zajlottak a kihallgatások, milyen lélektani nyomás alatt álltam.” – mondta vallomásában.

Hadd említsek még egy példát a sugalmazó ügyészi kérdésekre.

Nagy Imre VIII. r. vádlott bíróság előtti vallomásában a következőket mondja: „Waltner Roland megkérdezte tőlem, hogy van-e információm arra vonatkozólag, hogy a HM felső vezetői közül kapott-e valaki kenőpénzt? Én megkérdeztem kire gondol? Mire ő nevek nélkül mondta a honvédelmi minisztert, az előző minisztert és a közigazgatási államtitkárt. Én mondtam neki, hogy honnan lenne információm, mikor személyesen jó ha egyszer találkoztam a fenti urakkal…Erre ő mondta, hogy akkor menjek  vissza a börtönbe és még gondolkodjak.”( KTKT 29. számú tárgyalási jegyzőkönyv V/7 alatt csatolt vallomás 4. oldal)

Nagy Imre VIII. r. vádlott bírósági vallomása is bizonyítja, hogy a katonai ügyészség nem elfogulatlanul, hanem a Be. szabályait megszegve irányította a nyomozást és konkrét személyekre próbált vallomást kicsikarni az előzetes letartóztatás kényszerében lévő vádlottaktól.

Ezt az arcátlanságot, melyet újra előadtak jól képzett ügyészeink a kaposvári bukta után Debrecenben is, nem állhattam meg szó nélkül. Azon melegében észrevételt tettem a bíróság előtt:

1. A X. rendű vádlottat a Kaposvári Törvényszéken, a Tábornok-per alapeljárásának első tárgyalását követően ismertem meg. Az ezredes úr a tárgyalás után odajött hozzám, illendően bemutatkozott, majd bocsánatot kért, hogy a nevem a vallomásában szerepelt, de Waltner Roland katonai ügyész rólam kérdezgetett, így úgy érezte, rám kellett gondolnia, ha meg akar felelni az elvárásoknak.
2. Elmondtam azt is, hogy a X. rendű vádlott a vallomásában szakmai hibát is vét, mert a főosztályvezetők közvetlen főnöke nem a közigazgatási államtitkár, hanem a HM SZMSZ-e szerint a helyettes államtitkár. (Oláh János nem főosztályvezető ebben az időszakban, amikor főosztályvezető, akkor meg a közigazgatási államtitkári tisztség nem létezik, a X. rendű vádlott meg külföldön van akkoriban.)
3. Kifogásoltam, hogy a katonai ügyészek gondolatokat jegyzőkönyveztek, és nem tényeket! Etikátlannak neveztem a katonai ügyészek eljárását és kifejtettem, amit műveltek, az a koncepciós eljárások bevett gyakorlata. Elmondtam azt is, hogy ilyen típusú gondolatrendőrség és gondolatbűn eddig csak Orwellnél volt olvasható.
4. Nem kívánom jegyzőkönyvbe mondani, hogy mit GONDOLOK az ügyészekről. (Még véletlenül gondolatbűnt követek el és hajnalban megint jön egy fekete autó.)

Az ügyészek nem nyilatkoztak. Bár ez is elég árulkodó.

Mindezt azért is hoztam nyilvánosságra, hogy egyrészt mindenki megértse, hogyan működött az orbáni terror első két évében a büntető igazságszolgáltatás: már a gondolatok is üldözendőek, ha a Nagy Testvér ellenében hatnak, vagy éppen megüdvözülnek, ha a Nagy Testvér céljait szolgálják.

Másrészt köszönetet szeretnék mondani azon katonáknak, akiknek nem roppantották meg a katonai ügyészek a gerincüket, kitartottak a börtönben, s még szabadságuk reményében sem voltak képesek hazugságokra, vagy az ügyészekkel való cinkos összekacsintásra.

Akiket megtörtek és hazugságokra késztettek, már régen bocsánatot kértek. Próbálom megérteni őket. Ha nem lettem volna magam is börtönben, valószínűleg nem sikerülne.

De nekem is voltak olyan kétségbeesett napjaim, amikor csak annyit mondtam volna legszívesebben az ügyészeknek: kérek egy kávét és egy cigit, meg a vallomásomat.