Tisztelettel meghívom a tiltott, tűrt és támogatott magyar sajtót a 2016. június 14. napján 09.00-tól a Fővárosi Ítélőtáblán a lakás-ügyben tartandó harmadfokú nyilvános ülésre.
Várom szeretettel azokat a magyar embereket is, akik érdeklődő támogatása nélkül már régen feladtam volna a küzdelmet a párt ökleként működő ügyészséggel szemben.
Első fokon felmentettek bűncselekmény hiányában, másodfokon pedig elítéltek egy olyan ítéletben, amelynek tartalma szerint, ha van rajtam sapka, az a baj, ha nincs rajtam sapka, az a baj!
Ez ellen jelentettem be fellebbezést, ezért kerül a táblabíróságra az ügy. Az ügyészség szolgálati lakásom – általuk is törvényesnek minősített (!) - megvásárlása miatt börtönben akar látni és meg akar fosztani katonai rendfokozatomtól is.
Jöjjenek el, legyenek tanúi a bírósági döntésnek!
Az előző posztban megígértem és közzé tettem a fellebbezésem indokainak első részletét. Most olvashatják a Fővárosi Törvényszék marasztaló döntése ellen bejelentett fellebbezésem második szeletét.
Az ítéleti indokolás anomáliái
Sérelmezem, hogy a II. fokú bíróság a szóbeli indokoláskor hangsúlyozta, hogy kizárja az ügyből a tanúvallomásokat, majd ezt az írásbeli ítéletben is kifejti a 15. oldalon, hogy a jogszabályok értelmezése kizárólag a bíróság feladata, így az ügy tanúinak állításai a jogszabály szövege vagy értelmezése tekintetében nem jöhet szóba. A másodfokú bíróság téved.
Az első fokú bíróság az ügyészség által meghatározott tanúkat köteles kihallgatni. Az összes tanú - egy kivételével - az ügyészség által indítványozott, lakásügyi ügyekben speciális ismeretekkel bíró jogalkalmazó és szakmai szinten a jogalkotásban közreműködő tanú volt. Ezek az adott jogalkalmazói szakterületen dolgozó (vagy dolgozott) tanúk vallomásai szükségszerűen elvezettek annak kötelező bírósági megítéléséhez, hogy a jogszabályok és belső szabályzók betartásra kerültek-e, megfeleltek-e a HM addigi joggyakorlatának, illetve érte-e őket olyan jogellenes behatás (kényszer, fenyegetés), amit a döntések előkészítése során figyelembe kellett venniük. Tehát nem hagyható figyelmen kívül a tanúk vallomása ténykérdésekben és – jogi álláspontom szerint - konkrét jogkérdésekben sem, hiszen e személyek döntés előkészítő tevékenysége vezetett a miniszter mérlegelési jogkörben hozott döntéseihez.
Azt meg különösen visszásnak érzem, hogy a tanúvallomások 15. oldalon történt másodbírósági sajátos értelmezését követően a Fővárosi Törvényszék a Be. 352. § (3) bekezdésével szemben az eltérően értékelt bizonyítékok (Both István Pál, Kardos László, Varga Mihály, Lévai István Attila, Molnár János, dr. Bencze Ákos, Csák Gábor, dr. Kunos Bálint, Horváth János, Hamar Ferenc tanúvallomásai) tekintetében nem vett fel bizonyítást, a tényállást nagyrészt a nyomozati iratok alapján “helyesbítette” (16-18. oldalak).
A vád tanúit az első fokú bíróság tanúként kihallgatta, a közvetlenség elvének sérelme nélkül nyomozati vallomásukból a másodfokú bíróság jogszerűen nem idézhet. Arról már nem is beszélve, hogy a tanúk által a nyomozás során elmondottak az első fokú bírósági eljárásban tisztázásra kerültek, továbbá az általuk előadottak egyrészt a vádlottak cselekvőségén kívül esnek (sem az I. r., sem a II. r. vádlott nem volt a HM rendeltetésű szolgálati lakás beszerzésének részese), másrészt a vád nem tartalmazza a lakás beszerzésének körülményeit. A másodfokú íróság által idézett folyosói pletykák, találgatások, szubjektív érzületek, vélemények pedig végképp nem képezhetik ítéleti tényállás vagy indokolás tárgyát.
A másodfokú bíróság 18. oldalon kifejtett indokolásában sérelmesnek találta, hogy minden tanú úgy nyilatkozott az első fokú eljárásban, hogy dr. Fapál László lakáshoz jutása törvényes volt (18. oldal negyedik bekezdés). A HM szakapparátusából álló tanúknak a nyilatkozatát véleménynek tekintette, és kifejtette, hogy azok az eljárás és a döntés jogszerűségének alátámasztására nem alkalmasak. Olyan példákat hoz fel magyarázatul, ami a tényállás megállapítása szempontjából irreleváns volt. A másodfokú bíróság ellentmondásba keveredett, mert ugyanezen tanúk nyomozati vallomásának részleteit egy oldallal korábban idézte és az azokban található „személyes véleményeket” lényeges tényállításnak tekintette.
A másodfokú bíróság megállapította, hogy az első fokú bíróság téves jogi következtetésként csupán a 6/1994. HM rendelet szabályainak formális betartását kérte számon. Álláspontom szerint az első fokú bíróság nem tévedett, amikor a konkrét vagyonkezelői kötelezettséget - a váddal összhangban - a Lakástörvény végrehajtására szolgáló 6/1994. HM rendelet szabályainak érvényesülését vizsgálta.
A másodfokú bíróság az okozati összefüggés meglétét arra alapította, hogy a 19/2004. (VIII.16.) HM rendelet a 6/1994. HM rendeletet módosította és lehetővé tette, hogy a bérleti szerződés határozatlan időtartamú legyen. (29. § i./ pontja alapján a HM rendelkezésű lakást határozatlan időtartamra kell bérbe adni: a HM Központi Lakásbizottságnak, illetőleg a honvédelmi miniszternek a 8. § (3)-(4) bekezdései szerint meghozott, határozatlan időtartamú lakásjuttatásra szóló felmentő döntése alapján). A másodfokú bíróság szerint ez a jogszabály módosítás és az I. r. vádlott 2005. február 11-i döntése a később bekövetkező vagyoni hátránnyal okozati összefüggésben van. A másodfokú bíróság téved. A jogszabály módosításakor (2004. augusztus) a II. r. vádlott nem állami vezető, kinevezése 2004. december hónapban történik meg. Sem tény, sem bizonyíték nincs arra vonatkozóan az iratok között, még az ügyészség sem állította, hogy az I. r. vádlott azért módosíttatta a HM rendeletet, hogy ha a II. r. vádlott majd kinevezésre kerül és beadja a mentesítési kérelmét, akkor majd annak helyt tudjon adni. E bírósági következtetés tehát minden alapot nélkülöz és alkalmatlan az okozati összefüggés megállapítására.
A másodfokú bíróság az ítéletben szükségesnek találta felsorolni, hogy dr. Fapál László lakáshoz jutása tekintetében milyen jogszabályi lehetőségek voltak. A másodfokú bíróság – egyébként helyesen - megállapította, hogy „Végül az utolsó – a konkrét ügyben megvalósult – lehetőség dr. Fapál László részére lakás biztosítására a HM rendelet 8. § (3) bekezdése értelmében a lakáshoz jutást kizáró okok alóli határozatlan időre adott felmentés alapján a 29. § i) pontja értelmében HM rendelkezésű lakás határozatlan időre történő bérbeadása.” (21. oldal hetedik bekezdés).
Vagyis a HM szakmai apparátusa javaslata alapján az I. r. vádlott jogszerűen döntött.
A II. fokú bíróság szerint „A tényállásban írtak alapján leszögezhető, hogy dr. Fapál Lászlónak nem volt alanyi joga sem HM rendelkezésű lakás igénylésére, sem pedig más, a Hjt. 126. § (1) bekezdésében meghatározott lakhatási támogatásra, figyelemmel arra, hogy abban pályafutása során addig már kétszer részesült. Az alanyi jog hiányát mutatja, hogy a HM rendelkezésű lakás igényléséhez a kizáró okok alóli felmentést kellett kérnie.”
A másodfokú bíróság téved. A lakásjuttatást kizáró okok alóli felmentésnek az a társadalmi rendeltetése, hogy a Hjt. 126. § (1) bekezdésében meghatározott juttatásokat a hivatásos állomány tagja ismételten igénybe vehesse. A kizáró okok alóli felmentés esetén az alanyi jog feléled. Ha nem így lenne, akkor a hivatásos állomány tagja nem adhatna be lakáskérelmet az illetékes lakásbizottságnak. A mérlegelés szempontjait a jogszabály meghatározza: a felmentést az egyéni méltányolható körülmények, valamint a szolgálati és lakásgazdálkodási érdek együttes mérlegelésével adható meg.
A másodfokú bíróságnak azt a fejtegetését, hogy mi lett volna, ha nem úgy kapja, nem azt kapja stb. (22. oldal) nem kívánom kommentálni, mivel a büntetőügyben nem azt kell vizsgálni, hogy mi történhetett volna, hanem azt, hogy mi történt, és a másodfokú bíróság már megállapította, hogy a szolgálati lakás kiutalása a II. r. vádlott részére szabályszerű volt.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása azt sem veszi figyelembe, hogy a katonai életpálya egy – általában - egyenesen felívelő karrier. Alapja mindvégig az állammal fennálló különleges közszolgálati jogviszony, amelynek lehetnek kilengései, mely szerint a szolgálati jogviszonyban álló katona nem a Honvédségnél, hanem időlegesen más szervnél teljesít szolgálatot (pl. bíróságon, ügyészségen, a köztársasági elnöki hivatalban vagy éppen a kormányzatban dolgozik állami vezetőként). Az életpálya e vezénylés megszüntetése esetén is tovább folyik, a Hjt. szerint a tisztség (munkakör) megszűnését követő 30 napon belül a katonának a Honvédségnél beosztást kell biztosítani. Ez lett volna a helyzet a II. r. vádlott esetében is, de előre nem látott okok miatt a II. r. vádlott szolgálati nyugállományba került, így a katonai életpályája lezárult, már nem kellett visszavenni a Honvédség kötelékébe.
A másodfokú bíróság a honvédelmi miniszter mérlegelési jogkörében hozott döntését támadja, amikor kijelenti, hogy a II r. vádlott HM rendelkezésű lakás iránti igényét kizáró okok alóli felmentése túlmutatott a szolgálati érdeken, a kialakult méltányolható körülményein és ellentétes volt a lakásgazdálkodási érdekkel. Aztán beemeli, hogy a II. r. vádlott „egyéni érdekei érvényesültek”, így az a közelebbről meg nem határozott vagyon rendeltetésellenes felhasználásába ütközött, miközben a lakásjuttatást kizáró okok alóli felmentés még nem jelentett konkrét lakáshoz jutást, különösen nem annak megvásárlását.
Az pedig a szolgálati jogi gyakorlat hiányos ismeretére utal, mely szerint a másodfokú bíróság sérelmesnek találta, hogy a II. r. vádlott mentesítési kérelmében feltüntette, hogy éppen milyen munkakört tölt be. A katonák kérelmükben kötelezően mindig feltüntették, hogy éppen mivel foglalatoskodnak, milyen beosztást vagy munkakört töltenek be. Megjegyzem, ha a II. r. vádlott nem tájékoztatja a honvédelmi minisztert írásbeli kérelmében, hogy éppen a közigazgatási államtitkári munkakört tölt be, a honvédelmi miniszternek ezt magától is tudnia kellett, hiszen neki közvetlen alárendeltje volt.
A másodfokú bíróság szerint a II. r. vádlott HM rendelkezésű lakás iránti igényét kizáró okok alóli felmentése sértette a lakhatási támogatások egyenlő elbírálásnak elvét. A másodfokú bíróság téved. A Hjt. 126. § (6) bekezdése szerint a lakhatási támogatások nyújtása során a családi körülményekre, rendfokozatra, szolgálati beosztásra és a jogviszony jellegére tekintettel kell érvényesíteni az egyenlő elbírálás elvét.
A Hjt. 6. §-a szerint a szolgálati viszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. A 2003. évi CXXV. törvény - az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról – 8. § Közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben levő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban. A törvény 26. § (1) bekezdés b.) pontja szerint az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti különösen a 8. §-ban meghatározott tulajdonságok szerint egyes személyeket hátrányos helyzetbe hozni az állami vagy önkormányzati tulajdonú lakások és építési telkek értékesítése vagy bérbeadása feltételeinek meghatározása során.
Vagyis nem lehet azért valakit hátrányos helyzetbe hoznia a munkáltatónak, mert hivatásos katonaként – szolgálati jogviszonyban - állami vezetői munkát végez. Az összehasonlítás alapja a szolgálati viszonyban álló állami vezetőkre, illetve állami vezetői juttatásra jogosult személyekre vonatkozik, akik a HM joggyakorlata alapján – kormányoktól függetlenül - szolgálati jogviszonyuk alapján kaptak lakást.
A másodfokú bíróság jogi okfejtésében feltételezések vegyülnek, amelyekre sem az első fok, sem a másodfok által megállapított tényállás, illetve annak bizonyítékai nem adnak alapot és nem szolgálhatják az ítéleti bizonyosságot sem. Pl. „…a lakáshoz jutást kizáró okok alóli felmentés határozatlan idejűségének egyetlen indoka a későbbi piaci ár alatti lakásszerzési cél lehetett (23. oldal harmadik bekezdés). „…az elidegenítésre kijelölés iránti (első) előterjesztést csak a döntéshozó részéről már az előterjesztést megfogalmazó számára közvetített és előtte is ismert szándék indokolhatta.”(23. oldal negyedik bekezdés).
„Tévesen hivatkozott a kerületi bíróság arra, hogy jelen esetben a 6/1994. HM rendelet jogszabályi lehetőségeinek kihasználása nem a közigazgatási államtitkárnak és nem is a honvédelmi miniszternek róható fel, hanem a jogalkotónak, amely egyértelműen nem szabályozta, hogy a kettős jogállású személyek lakáshoz jutása során mely jogszabályt kell alkalmazni.” (23. oldal ötödik bekezdés). Az első fokú bíróság nem tévedett. Maga a másodfokú bíróság is arra a következtetésre jutott, hogy a II. r. vádlott jogszerűen kapott HM rendelkezésű szolgálati lakást (21. oldal hetedik bekezdés).
„A fentebb kifejtettek értelmében ugyanis nem önmagában a HM rendelet alkalmazása alapozta meg a vádlottak büntetőjogi felelősségét, hanem az annak alapján hozott döntések rendeltetésellenes vagyonfelhasználás tilalmába ütköző volta.” (23. oldal ötödik bekezdés). Egy szolgálati lakásnak az a rendeltetése, hogy lakásként szolgálja a benne lakók egyéni érdekeit. A szolgálati lakás kiutalása nem lehet rendeltetésellenes vagyonfelhasználás, ha az lakásként kerül hasznosításra, az állami vagyonban ugyanis változást nem eredményez. Ugyanez elmondható a bérleti szerződés megkötéséről, amely kötelező kelléke a bérlői jogviszonynak. Az állami lakás elidegenítése pedig jogszabályi lehetőség volt, amelyet az I. r. vádlott a lakáselidegenítés XXI. ütemében a II. r. vádlotton kívül még 184 katonának biztosított, méltányossági jogkörében eljárva, a HM szakapparátusának döntése alapján.
„Az elsőfokú bíróság okfejtésének elfogadása egyébként azt a képtelen helyzetet eredményezné, hogy költségvetési szervek esetében a vagyonkezelői kötelezettség megszegése lényegében egy jogszabály eljárási szabályainak be nem tartására, vagy jogszabályi felhatalmazás nélkül hozott vagyonkezelői döntésekre szűkülne, s egyedi mérlegelési jogkörben hozott döntés esetében kizárná a döntéshozó felelősségének vizsgálatát.” (23. oldal ötödik bekezdés). A másodfokú bíróság helyesen látja. A bírósági vizsgálat tárgyát képezheti a mérlegelési jogkörbe tartozó döntés is, ha van arra vonatkozó adat, hogy a mérlegelési joggal felruházott személy megsértette azokat a jogszabályi előírásokat, amit mérlegelése során alkalmaznia kell.
Ezek vizsgálatát az első fokú bíróság maradéktalanul elvégezte és megállapította, hogy „A bizonyítási eljárás során egyetlen olyan adat sem merült fel – egyébként ezt maga a vádhatóság sem állította –, hogy a dr. Fapál László által használt lakás az I.r. vagy a II.r. vádlott kezdeményezésére került fel erre a listára, és nem volt adat arra sem, hogy akár az I.r., akár a II.r. vádlott bárkit befolyásolt, fenyegetett vagy utasított volna arra, hogy dr. Fapál László lakása is elidegenítésre kerüljön, sőt még arra sem volt bizonyíték, hogy a II.r. vádlott az elidegenítésre történő felterjesztés kézhezvétele előtt egyáltalán tudott-e már arról, hogy az elidegenítésre kijelölt lakások között az ő lakása is szerepelt.” (első fokú ítélet 11. oldal 3. bekezdésének első mondata, amit a másodfokú bíróság önkényesen kirekesztett a tényállásból).
Továbbá „A bizonyítási eljárás során nem merült fel adat, hogy az elidegenítésre kijelölés során dr. Fapál László II.r. vádlott bármilyen módon is befolyásolta volna akár a miniszter, akár az elidegenítésben közreműködő előterjesztők tevékenységét és nem volt adat arra sem, hogy a miniszter utasította volna a javaslattevőt, hogy az jogszabályellenes javaslatot tegyen”. (első fokú ítélet 12. oldal utolsó bekezdésének első mondata, amit a másodfokú bíróság önkényesen kirekesztett a tényállásból).
„Téves az elsőfokú bíróság érvelése azért is, mert a normaszöveg szükségszerűen általánosít, a jogalkotó azonban felismerve, hogy az általánosításból eredően előfordulhatnak olyan helyzetek, melyek az általánostól eltérő intézkedést igényelhetnek, teremtette meg az attól eltérő döntés meghozatalának lehetőségét, meghatározva az irányadó szempontokat, valamint ezen mérlegelési jogkörben hozott döntés meghozatalára jogosult személyt. Ennek során a jogalkotó értelemszerűen nem indulhat ki abból, hogy az arra felhatalmazott személyek az állami vagyon rendeltetésszerű kezelésére vonatkozó alapvető kötelezettségüket megszegve, döntéseiket kizárólag egyéni érdekek mentén hozzák meg” (23. oldal hatodik bekezdés). A szolgálati lakások kiutalása, azok lakhatási eszközként való igénybevétele kizárólag egyéni érdekek mentén közelíthető meg. A lakásnak az a rendeltetése, hogy lakásként használják. A Hjt. 126. § (1) bekezdése alapján a hivatásos állomány tagja jogosult a törvény szerint biztosított lakhatási támogatást kapjon. Ez az alanyi jog a 6/1994. HM rendelet 8. § (3) bekezdése alapján a HM Központi Lakásbizottság, a helyőrségi, illetve Budapesten az illetékes keretgazda lakásbizottság és honvédelmi miniszter által biztosított felmentések esetében feléled. A 6/1994. HM rendelet preambuluma is azt tartalmazza, hogy a rendelet célja a hivatásos és szerződéses katonák, köztisztviselők és közalkalmazottak, továbbá a rájuk vonatkozó mértékig a nyugállományú katonák, valamint a hivatásos és nyugállományú katonák özvegyei lakhatásának elősegítése és támogatása.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a honvédelmi miniszternek jogszabályt kellett volna módosítani (24. oldal második bekezdés), mint jogalkotónak. Csak sejteni lehet, hogy arra gondol a másodfokú bíróság, hogy meg kellett volna szüntetnie azt a lehetőséget, hogy a hivatásos jogviszonyban álló katona, aki állami vezetői feladatokat lát el, HM rendelkezésű szolgálati lakást kapjon. Ez az indokolás túlmutat a bíróság jogalkalmazó tevékenységén. A bíróság nem veheti át a végrehajtó hatalom jogalkotó tevékenységét. Utólagosan azt megítélni, hogy a jogalkotási hatáskörrel rendelkező személynek mit is kellett volna tennie, történelmietlen és méltánytalan, arra pedig büntetőjogi felelősség nem alapítható.
A másodfokú bíróság az I. r. vádlott terhére rója, hogy „..már Juhász Ferenc honvédelmi minisztersége alatt – 2004. augusztus 24-től – történt meg a 6/1994. (IV.30.) HM rendelet 8. § (3) bekezdését érintő módosítás, mely szerint a vezetői beosztást ellátó személyek lakás iránti igényt kizáró okok alóli felmentési kérelmeinek elbírálását a honvédelmi miniszter magához vonhatta” (24. oldal harmadik bekezdés). Egyrészt a jogszabály a miniszter számára csak lehetőséget teremtett arra, hogy vezetők felmentési kérelmeinek tárgyában maga döntsön. Ennek indokait az első fokú bíróság értékelte. Különösen visszás helyzetet azt teremtett korábban, hogy a HM vezetőinek lakásügyeit a nekik alárendelt katonák és köztisztviselők bírálták el. Másrészt az iratokból egyértelműen megállapítható, hogy a II. r. vádlott nem dolgozott a Honvédelmi Minisztériumban a jogszabály módosításakor (2004. augusztus), állami vezetői kinevezésére 2004. december 10. napján került sor. Vagyis a jogszabály módosítás nem a II. r. vádlott érdekében történt. Erre egyébként sem tény, sem bizonyíték nem merült fel az első fokú eljárásban.
A másodfokú bíróság szerint (24. oldal negyedik bekezdés) az I. r. vádlottnak fel kellett volna ismernie az általa jogszabálysértőnek tartott HM joggyakorlatot, mely szerint a hivatásos állományban lévő katonák, akik állami vezetői feladatokat láttak el, jogviszonyuk és nem más szabály alapján kaptak lakást és a HM rendelet módosítása erre megteremtette volna a lehetőséget. Ez az elvárhatóság a jogi és/vagy közgazdasági végzettséggel nem rendelkező minisztertől nem volt elvárható, ráadásul akkor még nem tudhatta, hogy a Fővárosi Törvényszék 10 évvel később – közelebbről meg nem nevezett okok alapján - jogszabálysértő gyakorlatnak tekinti a HM 20 éves joggyakorlatát. Mert a másodfokú bíróság a jogszabálysértő gyakorlat tekintetében nem fejtette ki az ítéletben, hogy mi volt a jogszabálysértés alapja, hacsak arra nem gondolt, hogy azért mert valaki állami vezetői tisztséget lát el, nem kaphat jogviszonya alapján lakást és azt nem vásárolhatja meg, mint más hivatásos katona. Egyébként erre a következtetésre a másodfokú bíróság nem juthatott, hiszen maga is jogszerűnek tartotta, hogy a II. r. vádlott szolgálati jogviszonya alapján kapott HM, rendelkezésű lakást (21. oldal hetedik bekezdés).
A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy a különféle jogszabály-tervezetek előkészítése és szakmai kidolgozása, valamint annak tartalmáért való felelősség nem a honvédelmi minisztert terheli, hanem azért az illetékes HM szerv vezetője a felelős a HM SZMSZ V. fejezet, 5.2. pontja szerint. A HM szerv a HM SZMSZ értelmező rendelkezései szerint a Honvédelmi Minisztérium szervezeti elemei (főosztályok, főcsoportfőnökségek, titkárságok és irodák).
A másodfokú bíróság szerint „…az elsőfokú bíróság által más állami vezetők lakásvásárlására felhozott példák a fentieken túl azért sem bírnak jelentőséggel, mert a párhuzamok megállapítása a konkrét körülmények ismerete nélkül történt meg.” (24. oldal ötödik bekezdés). A másodfokú bíróság téved.
Törvénysértő a HM joggyakorlatára vonatkozó másodbírósági indokolás, mert a joggyakorlat a tanúk vallomása és az iratok alapján egyértelműen megállapítható volt. A másodfokú bíróság által nem észlelt „konkrét körülmények” az iratok között elfekszenek.
A Honvédelmi Minisztérium 2006-ban, a lakásértékesítés XXI. ütemében 715 lakást és 98 garázst értékesített a benne lakó bérlők számára. Ebből 185 lakás volt olyan, amelyhez kellett a miniszter mérlegelési jogkörben hozott méltányossági döntése, mert ezek a lakások honvédségi beszerzése és tervezett értékesítése között nem telt el még 15 év. Az értékesítési csomagban 2003-as és több 2005-ös beszerzés is volt, többek között a II. r. vádlott szolgálati lakása is. Vagyis 184 esetben a miniszter nem sértett meg semmilyen jogszabályt, így az államháztartási törvényt sem, de történetesen a II. r. vádlott és felesége tulajdonába került lakás esetében igen.
A II. r. vádlottal egy időben a Honvédelmi Minisztérium egy másik – a Hvt. végrehajtására kiadott kormányhatározat szerint államtitkári juttatásokra jogosult – vezetője, Havril András vezérezredes, HM vezérkari főnök is kérte – vele egy időben - a részére katonaként kiutalt szolgálati lakásának értékesítését. Kérelmére a miniszter mérlegelési jogkörében eljárva, az apparátus döntés előkészítését követően pozitívan döntött. A jogi helyzet ugyanaz volt, mint az én esetemben.
Vagyis nem felel meg a valóságnak, hogy más állami, honvédségi vezetők lakásvásárlására nincs konkrét adat! Havril András vezérezredes lakásvásárlásának teljes dokumentációja az iratok között megtalálható.
A másodfokú bíróság szerint „A Juhász Ferenc I.r. vádlott védekezésével összhangban álló azon elsőbírói érvelés, hogy ő csak az apparátus által tett előterjesztést vette figyelembe, ami szerint jogszerűen meghozható volt a döntése, szintén hibás. Az I.r. vádlott mint honvédelmi miniszter ugyanis az előterjesztéstől, javaslattól eltérő döntés meghozatalára is jogosult volt, így a saját döntésének tartalmi helyességéért a felelősséget az apparátusra nem háríthatta át.” (24. oldal hetedik bekezdés). A másodfokú bíróság téved. A HM szakmai apparátusa esetleges tévedéseiért vagy jogszabályba ütköző előterjesztéseiért (ilyen tény vagy bizonyíték az ügyben egyébként nem merült fel) nem a döntéshozó, hanem a fő kidolgozó a felelős.
A közigazgatás, miként a honvédelmi igazgatás is, bizalmi elven működik. A döntéseket hozó személyek alappal bízhatnak abban, hogy az elé kerülő ügyek a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelnek. A HM SZMSZ szerint a „Fő kidolgozó annak a szervnek, vagy szervezetnek a vezetője, aki egy személyben felelős a döntési javaslat határidőre történő összeállításáért, a közreműködők, továbbá a döntés-előkészítésbe bevonásra kerülő szervek, szervezetek (személyek) körének meghatározásáért, valamint a szükséges egyeztetések végrehajtásáért. Felelős az előterjesztés, más döntési javaslat szakmai helyességéért, a tervezeteknek a jogszabályokban, illetve az állami irányítás egyéb jogi eszközeiben foglaltak és a különböző szakmai elöljárók (felettesek) normatív rendelkezései által meghatározottaknak történő megfeleléséért és határidőre történő előterjesztéséért.” (HM SZMSZ értelmező rendelkezések, 9. oldal)
A másodfokú bíróság szerint: „A lakáshoz jutást kizáró okok alóli felmentés iránti kérelem benyújtása előtti informális egyeztetések, a lakás beszerzésre vonatkozó előterjesztések, mint okirati bizonyítékok adatai, valamint azzal egyezően Both István Pál, Kardos László, Csák Gábor, Molnár János tanúk nyomozás során tett vallomásai egyértelműen azt igazolják, hogy már a Répásy Mihály utcai lakás beszerzése is dr. Fapál László egyedi igényeire szabottan történt, s a beszerzést nem az ezzel kapcsolatos átiratban hivatkozott haderőreform eredményeképpen Budapestre áthelyezésre kerülő állomány lakhatásának szükségessége indokolta. Ez utóbbi már csak azért sem lehetett volna megfelelő indok, mert az érintett ingatlan felszerelésénél és beszerzési áránál fogva még az állami vezetők tekintetében sem volt átlagosnak mondható. (Kardos László nyomozás során tett tanúvallomása, Varga Mihály tanú vallomása, mely az államtitkárok részére juttatott ingatlanok beszerzési értékére 50-60 millió forintot határozott meg, és a II. r. vádlott részére bérbe adott ingatlan vételi ára ez utóbbi értéket is meghaladta mintegy 5 millió forinttal.)” (24. oldal utolsó, 25. oldal első bekezdés)
A másodfokú bíróságnak konkrét ténnyel vagy bizonyítékkal nincs alátámasztva az az indokolása, hogy „már a Répásy Mihály utcai lakás beszerzése is dr. Fapál László egyedi igényeire szabottan történt”. Sem az I. r., sem a II. r. vádlott nem vett részt a lakás beszerzésében. A vádlottaknak nem volt ráhatása sem a Közbeszerzések Tanácsára, sem az ajánlattevőkre, sem az ajánlatokat értékelő közbeszerzési bizottság tagjaira, mivel az nem tartozott a hatáskörükbe. A döntési javaslatot a HM VGHÁT (Dr. Kunos Bálint) hagyta jóvá és nem a vádlottak. A tanúk vallomásai az első fokú bíróság értékelte, nem merült fel olyan körülmény, hogy akár az I. r., akár a II. r. vádlott bárkit befolyásolt volna abban, hogy a II. r. vádlott „egyedi igényeit” valamilyen formában kell kielégíteni. Megjegyzem, a II. r. vádlottnak nem voltak egyedi igényei, erre sem okirati, sem tanúvallomások nem állnak rendelkezésre.
A hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás pedig nem a „haderőreform eredményeképpen Budapestre áthelyezésre kerülő állomány lakhatásának szükségessége indokolta”, hanem az a tény, hogy a HM Budapesten nem rendelkezett kiemelt szobaszámú lakással (HM IKH 23/5/2005- Lto., nyom iratok 123.).
Azt is megjegyzem, hogy a másodfokú bíróság hol azt állítja, hogy nincs összehasonlíthatóság a HM államtitkárai részére biztosított lakhatási megoldások esetében (24. oldal ötödik bekezdés), hol pedig arra hivatkozik, hogy volt a perben ilyen adat: „…az államtitkárok részére juttatott ingatlanok beszerzési értékére 50-60 millió forintot határozott meg, és a II. r. vádlott részére bérbe adott ingatlan vételi ára ez utóbbi értéket is meghaladta mintegy 5 millió forinttal.(25. oldal első bekezdés). Ismét le kell szögeznünk, hogy az ingatlan beszerzése a vádlottak cselekvőségén kívüli aktus volt, arra marasztaló ítéletet alapítani nem lehet.
A másodfokú bíróság iratellenesen állítja, hogy „súlytalan dr. Fapál László II.r. vádlott azon hivatkozása, hogy nem jelölte meg, milyen tartamra igényli a lakást már csak azért is, mert a HM rendelet általános szabályainak alkalmazására irányuló kérelem benyújtását egyedül az indokolta, hogy kizárólag annak alapján juthatott határozatlan idejű bérleményhez és adódhatott a későbbiekben lehetősége annak megvásárlására” (25. oldal második bekezdés). A II. r. vádlott nem határozta meg 2005. február 11. napján kelt felmentési kérelmében, hogy az igényelt HM rendelkezésű lakást határozatlan időtartamra kéri. Ebben a kérdésben a honvédelmi miniszternek kellett döntenie. A miniszter mérlegelési jogkörében háromféleképpen dönthetett volna: elutasítja a kérelmet, helyt ad és határozott idejű lakásjuttatást ad, vagy helyet ad és határozatlan időtartamú lakásjuttatást biztosít. A másodfokú bíróság e okiratból és a HM Központi Lakásbizottság elnökének javaslatából alappal nem következtethet arra a tényre, hogy a II. r. vádlott szándéka a határozatlan idejű juttatás volt. A II. r. vádlott a miniszteri döntésről 2005. április 15. napján értesült, ugyanis akkor vette át az értesítést a miniszteri döntésről (nyom. iratok 95. naplószám).
Ezt igazolja, hogy a lakásigénylő lap kitöltése nem is történhetett meg előbb, mint 2005. április 15. napja. A „rendkívüli gyorsaságú ügyintézés” pedig nem róható a vádlottak terhére, mert nem tartozik a cselekvőségükbe, hogy az apparátus milyen gyorsasággal végezte a munkáját. Az első fokú eljárás során egyébként tisztázásra került, hogy minden törvényes határidőn belül történt és az apparátus a soron kívüli ügyintézést nem az I. vagy a II. r. vádlott ráhatása alapján, hanem saját elhatározásából végezte.
„Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint kétséget kizáró következtetés vonható arra, miszerint Juhász Ferenc I.r. vádlottat tárgybeli ügyben döntéseinek, intézkedéseinek meghozatalánál, kezdve a lakás iránti igényt kizáró okok alóli felmentés határozatlan időre történő megadásával, az a szándék vezette, hogy dr. Fapál László II.r. vádlottat jóval a piaci érték alatt lakáshoz juttassa. Ez a szándék dr. Fapál László II.r. vádlott tényállásban rögzített magatartásai esetében is megállapítható volt.” (25. oldal negyedik bekezdés). A másodfokú bíróság következtetése téves, ténnyel vagy bizonyítékkal nem alátámasztott. Az indokolásból éppen annak kellett volna kitűnnie, hogy milyen tények és bizonyítékok támasztják alá konkrétan a bűnösségi körülményként értékelt szándékosságot mind az I. r., mind a II. r. vádlott vonatkozásában.
Bűnös körülményként értékeli a bíróság tévesen azt is, hogy a jogszabályi rendelkezések szerint járt el az I. r. vádlott, és a II. r. vádlott részére a lakás értékesítése a XXI. ütemben került végrehajtásra. A bíróság szerint a vádlottak „mindenképpen az elidegenítésre kijelölés rendes ütem szerinti előterjesztését szorgalmazták, nem élve a HM rendelet 102. § (5) bekezdésében meghatározott lehetőséggel.” (25. oldal ötödik bekezdés). Vagyis akkor járt volna el helyesen a miniszter, ha a 6/1994. HM rendelet 102. § (5) bekezdése szerint dr. Fapál László szolgálati lakásának értékesítésére nem az évi rendes ütemben, hanem egy soron kívüli eseti (egyedi) előterjesztés alapján került volna sor. Ha ez így történt volna, akkor most ennek ellenkezőjét olvashatnánk a bíróság az ítéletében, vagyis akkor éppen ez bizonyította volna a „bűnösséget”.
Bűnös körülményként értékeli a bíróság tévesen azt is, hogy a HM vezetőinek 2006. február 13-ai ingatlan elidegenítésre való – a szakapparátus által hivatalból kijelölt lakások (szórvány lakások) - kijelölését a honvédelmi miniszter a közelgő 2006-os országgyűlési választások miatt nem engedélyezte. A bíróság a tényekből helytelen következtetést von le, amikor azt állapította meg, hogy „jogszerű és gondos vagyonkezelői döntés ugyanis nem függhet a választások időpontjától, s az nem is terhelhette volna a kampányt”. A bíróság ennek megítélésre – hogy mi terhelte volna vagy sem politikai értelemben a 2006-os képviselőválasztást - nem jogosult, sőt annak jelen ügyhöz a vádat figyelembe véve nincs is köze. Az meg egyszerűen érthetetlen, hogyan jutott a bíróság arra a következtetésre, hogy ezzel a döntéssel az I. r. vádlott „maga is azt igazolta, hogy nem áll fenn olyan, a rendeletben írt érdek, mely alátámasztaná az érintett ingatlan elidegenítésre kijelölését”. Nem, ez nem volt vagyonkezelői állásfoglalás az elidegenítés jogszerűtlensége tekintetében! A miniszter döntött úgy, hogy a szakapparátus javaslatát nem fogadja el, és a szolgálati viszonyban álló állami és katonai vezetők szolgálati lakásai egyelőre nem kerülhetnek elidegenítésre. Ennek minden jogalapja megvolt, mert a 6/1994. HM rendelet 102. § (4) bekezdése alapján a honvédelmi miniszter a vagyongazdálkodási, szolgálati és lakásgazdálkodási érdekek együttes mérlegelése alapján a kezdeményező és javaslattevő honvédelmi szervek álláspontjától eltérő döntést is hozhat. Alapvető szolgálati érdek volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium vezetőit a választási kampányban ne tegye ki a politikai ellenzék esetleges támadásának.
Tisztelt Ítélőtábla!
Fellebbezésem indokai alapján kérem, állapítsa meg, hogy a Fővárosi Törvényszék 23.Bf.10.062/2015/5. másodfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő, ezért a törvénysértéssel így előállott megalapozatlanságot a másodfokú ítélet felülbírálata során a törvénysértéssel mellőzött tényeknek a felülbírált ítéleti tényállás kiegészítése által szíveskedjék kiküszöbölni, és a PKKB 105.B.13.367/2013/14. számú első fokú ítéletben megállapított megalapozott tényállás alapján mentsen fel bűncselekmény hiányában az ellenem emelt vád alól.
Táborfalva, 2016. május 11.
Tisztelettel:
(Dr. Fapál László)
