Még nincs vége a látványperként indult Tábornok-pernek, bár kormányzati kirakatpernek már nem alkalmas. Elhasználódott, korrodálódott és bebizonyosodott, hogy több benne a manipuláció, mit az igazságtartalom.
A koncepciós perek megkonstruálásának módszere nem ismeretlen Magyarországon. A nagy előd egyik tagja, egy ÁVH-s tiszt a következőképp foglalta össze a koncepciós eljárások lényegét: "A koncepció alatt értettük, hogy az őrizetes által önként elismert valamilyen gyanús, de a valóságnak megfelelő tényadathoz olyan adatokat fűztünk, amelyek esetleg megfelelnek a valóságnak, de annak bizonyítására semmiféle eszköz nem állott rendelkezésünkre. Így aztán az őrizetessel azt elismertettük, és mint bizonyítékot mutattuk be az eljárás során, mintha megtörtént volna." (Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk!, Budapest 2005, 51. oldal)
A bűncselekmények tucatjait elkövető katonai ügyészek arra kimondottan vigyáztak, hogy némi kis igazságmorzsa legyen a nagy hazugságban, mert akkor sikerülhet azt a látszatot kelteni, mintha valóság lenne a kitalált koncepció.
Az ügyészek figyeltek arra is, hogy állami- és szolgálati titok, lehallgatási jegyzőkönyv, katonai elhárító szervtől beszerzett irat ne szerepeljen a peranyagban, elkerülve így a zárt tárgyalást. Hiszen kimondva kimondatlanul, de ennek a pernek célja a látványper volt. Láttatni tábornokokat és főtiszteket a vádlottak padján szorongani. A’ már nem semmi! Ilyen korrupt és hazug volt az előző rendszer, hogy még az egyenruhások is! Borzalom, a nép vért kíván! El kell takarítani az egész szoci bandát! Írmagjuk se maradjon!
Pont ezért a Tábornok-per is egy olyan látványper, amelyben csak magas katonai rendfokozattal rendelkező személyek lehettek a bíróság elé kerülő vádlottak.
A megismételt eljárásban a Tábornok-per bírósága 2015. október 1. napján tanúkat hallgatott meg. Igyekszem odafigyelni a tárgyaláson elhangzottakra, hiszen jogászként izgalmas végig nézni egy valódi, politikai motiváltságú koncepciós pert. Bár azért élvezetesebb lenne, ha nem az én bőrömre menne a játék!
Néhány tanú kihallgatása azért volt érdekes, mert rámutatott arra, hogy katonai ügyészeink hogyan szegték meg hivatali kötelességüket a nyomozás során, hogy az ügy alkalmas legyen látványpernek.
Az ügyészek az egész nyomozás alatt irányított kihallgatásokkal biztosították, hogy melyik gyanúsított vagy tanú kikről és miről beszéljen, vagy beszélhet. Ezt rendszerint úgy érték el, hogy Oláh János vallomását tárták azonnal a kihallgatandó delikvens elé, vagy arra is volt példa, hogy segítő igyekezetükben Oláh János vallomását kivonatolták és táblázatba szerkesztették. A kihallgatandó személy választhatott, hogy vagy megerősíti Oláh János vallomását és tanú lesz az eljárásban, vagy ha nem, akkor gyanúsítottként kerül kihallgatásra.
Azokat viszont, akiket az ügyészség a kirakatper vádlottjaiként kívánt szerepeltetni, azokat nem illette meg a választás joga. Személyes szabadságuktól önkényesen megfosztották őket, szolgálati gépjárművel az ügyészségre szállították, meggyanúsították, őrizetbe vették és előzetesbe is kerültek mindannyian. A jó vallomásért szabadlábra helyezés, a rosszért további börtön járt.
Már az irányított nyomozás is abszolút törvénytelen volt kiváló ügyészeink részéről, de a hivatali bűncselekmény gyanúját leginkább az veti fel, amikor a katonai ügyészek azt is önkényesen döntötték el, hogy kiből legyen gyanúsított és kiből legyen tanú.
Ugyanis a katonai ügyész, Oláh János terhelő vallomása alapján, az előre megírt szereposztásnak megfelelően eldöntötte, hogy a vallomással érintett személy gyanúsított vagy tanú lesz. Ha túl alacsony rendfokozatú volt a mázlista, akkor nem lehetett belőle vádlott.
Hogyan is kerülhetne egy zászlós a tábornokok, ezredesek közé! Az mégiscsak skandalum lenne!
De lássunk egy konkrét példát!
Oláh János, 2010. május 10., gyanúsítotti vallomás: „… más személyek is részesedtek (az ún. visszaosztott pénzekből), így például S. törzszászlós és F. zászlós… F. zászlós minden hónapban kapott 100.000-Ft.-ot…”
A fent írtak alapján Önök szerint vádlott vagy tanú? Igen, jól tippeltek! Tanúként hallgatták ki őket. Igazmondásra kötelezve azt vallották, hogy Oláh János hazudott, ők semmilyen pénzt nem kaptak sem Oláh Jánostól, sem mástól.
Ugyanezt megtettem én is! Elmondtam, hogy semmilyen pénzt nem vettem át Oláh Jánostól, hogy azt viszkis dobozba csomagolva elvigyem a honvédelmi miniszternek. Csakhogy én pechemre nem tiszthelyettes voltam, hanem államtitkár, ráadásul ezredes.
Lehettem volna tanú? Természetesen a fent vázolt ügyészi logika alapján nem. Ha Oláh János tiszthelyettesre állított valamit, akkor hazudott, ha tábornokra vagy főtisztre, akkor igazat mondott.
Persze Oláh János vallomását nemcsak az gyengíti, hogy kóros elmeállapotú és hetet-havat összehordott, hanem az is, hogy logikátlanul, vallomásait az ügyészi elvárásoknak megfelelően állandóan módosította.
Csak egy dolog látszik világosan. Oláh János meseszerű történetei közül csak azok véreztek el már a nyomozati szakban, amelyek nem fértek bele az ügyészi koncepcióba.
A legjobban az akasztott ki mégis a tegnapi napból, amikor az előzékeny és segítőkész Oláh János nyugtatót akart osztogatni mindenkinek a tárgyalás szünetében. Nem találtam viccesnek.